Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-08-26 / 34. szám
Negyvenötödik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1934 augusztus 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .............-.....................*--------— - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. --------••••••--------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Lelkésztestvériség a belmisszió szolgálatában. A veszprémi belmissziói kiskör nemesvámosi összejövetelén 1934. június 12-én elhangzott lelkészek számára. Irta: Kovács Vince. Az új egyházi törvényünk III. t.-c. a belmisszió látszólag új munkamezején való forgolódásra indítja el a lelkipásztorokat. Ez a munkatér azonban nem új, hiszen évezredek távolából csendül felénk Krisztus missziói parancsszava: »Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket«. Jézus szerte járt és jót tett mindenekkel, tehát nem elégedett meg a prédikálással, hanem szavait tettekkel erősítette meg. Amikor Keresztelő János, tanítványai a börtönből hozzák Mesterük töprengő kérdését Jézushoz: »Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?« Jézus így felel: »Elmenvén mondjátok meg Jánosnak: amiket láttatok és hallottatok, hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik«; Jézus itt a tények, a végzett munkák néma beszédére utalt. A belmissziói munka végtelen fontosságra hívott fel minket is egyházaink lelki lerongyolódása. Hívek százai vannak, akiknek csak a nevük református, akik sem a templomba nem járnak, sem az úri szent vacsorával nem élnek és amellett életük pogány. Egyházunk képe nem egyhelyen olyan, mint az egykori Potemkinfalvaké, melyeket ő a cárnő megtévesztésére épített papírból. — Messziről a napfénytől megvilágítva, ragyogók voltak ezek a látszatfalvak, de közelről nézve nem volt bennük élet. S az a sors várakozott reájuk, hogy egy nagyobb vihar, egy tömörebb zuhany-eső elsodorja, tönkreteszi őket. A kálvinista buzgó kegyesség, mely egykor iskolát emelt, templomot épített az áldozat filléreiből, Úrasztalát állított be, ékes térítőkbe hímezte, arany és ezüst úrasztali edényekbe öntötte bele a maga szépségét, sok helyen kipusztulóban. Ki ne látná, hogy az ilyen reformátusság vak, sánta, poklos, siket, élettelen a maga hitében és vár az evangélium hirdetőire, a gyógyítókra. Nagy, a felelősség a mi váltunkon, református lelkipásztorok, mert úgy az Isten kegyelme, mint a mi református egyházunk arra méltóztatott minket, hogy a belmisszió fokozatosan nekilendülő munkájában mi legyünk az irányítók, a vezérek. Jézus amikor megpillantotta az étien, szomjan várakozók pagy tömegét, így sóhajtott fel: »Szánom én ezt a sokaságot«. Nekünk is a szánalom szent érzésével kell észrevennünk, hogy ez a sok nyomorúságot átélt szegény mai nemzedék a lelki magvetés után eped, meg kell látnunk, hogy sok bajnak egyetlen forrása van: a lelki elesettség. Rá kell döbbennünk arra, hogy »elsodort falvak« azért vannak, mert sok lelkipásztort hivatása magasztos mezejéről elsodort a világ szele. A belmisszió munkájához lelkes, fáradhatatlan lelkipásztorsereg szükséges, akiket a Krisztus szerelme szorongat, akiknek az életük sem drága, csakhogy futásukat hűségesen elvégezhessék. Lelkipásztor sereg szükséges, akik Istenre néznek és egymás kezét fogják és látásokat látnak a holt tetemek, a száraz csontok megelevenedéséről, a hívek mai lelki elesettségéből való felébredéséről, virágzó egyházi életéről, és erre az álomra felteszik az egész életüket. Milyen öröm az, ha tudom, hogy gyülekezetemben buzgó presbiter-gárda áll mellettem ebben a szent munkában. Még nagyobb az örömöm, ha arra gondolok, hogy elszórt falvak és városok ölén ugyanabban a munkában forgolódnak az én lelki testvéreim, lelkipásztorok és mindennapi imádságaikba belefoglalják az én küzdelmeimnek a sikerét is. Mi az, ami a lelkipásztorokat össze tudja hozni egy táborba? Krisztus szerelme es az ebből folyó lelkésztestvériség. A földi értelemben testvérek életének, ha életük fölé imádságos anya, hűséges apai szív borul, jellemzője a .szeretet, az áldozatkészség, az egymás sorsa iránti érdeklődés, féltő aggodalom mind a sírig. E hazának minden fia testvérré vált a hazaszeretet által, mikor zúgott a világvihar, ott kint a Kárpátokban, idegenföldön. Testvérré vált a sok magyar a rémséggel teljes fogolytáborokban; ez az érzés tartotta össze a hazájuktól elszakadt, szegény magyarokat. Hányán mondották el könnyes szomorúsággal: »Testvér, ha itt halok meg, küldj értesítést szegény jó anyámnak, édes jó apámnak«. A mi testvériségünkben kell hogy ott legyen a jó testvér sírig való hűséges szeretete és a hazafiúi érzés által diktált testvériség minden melegsége. Hiszen tanítómesterünk a Krisztus, aki azt mondotta: »Arról ismerik meg mindenek, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok«. Ez a testvéri meleg érzés tartotta össze az első tanítványokat, ezzel az érzéssel voltak együtt, mikor foglalatosak voltak az imádságban, ezzel az érzéssel jöttek össze többször, hogy lelkűk eszményeit összehangolják. Ez a testvéri indulat lángolt ott az első keresztyének szívében, kik között nem volt szűkölködő és ezt az érzést csodálták bennük a pogányok, mikor így szólották: »Nézzétek mennyire szeretik egymást«. Ennek a szent érzésnek kell ott lángolni a mi szivünkben is, lelkipásztorok, hiszen a tanítómesterünk nem lehet más, mint a Krisztus. S amellett egy a dajkáló jó anyánk: a református anyaszentegyház, egy a sorsunk: állni a vártán és küzdeni Isten diadaláért. Egv a célunk, ebből az egyházból a lélek fegyvereivel kiűzni minden ellenséget, hogy Isten, Krisztus legyen itt az úr a sátán helyett. A mi magyar hadseregünk minden bátorsága és önfeláldozása mellett azért vesztett többször csatát az elmúlt világháborúban, mert ellenséges érzületű
