Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-06-24 / 25. szám
Negyvenötödik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1934 június 24. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A reménységnek Istene ... A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által. Rom. 15:13. Magaslatra értünk. Ritka örömnek, boldog hálaadásnak túláradó érzései újjonganak bennünk. Napi gondjainkból kiemelnek, fölébe a fárasztó élet kicsinyes dolgainak. A rajtunk megdicsőülő isteni kegyelem fényében látjuk mindazt, ami velünk történt, mióta az ősi iskola elbocsátott falai közül. Kivált ez ünnepi órán, mikor a régi tanulótarsak egymással és e nagynevű kedves gyülekezet tagjaival e bensőséges találkozóra jöttünk össze, itt ez ódon szentély egyszerűségében is méltóságos falai között, ahol századok adtak egymásnak találkozót, itt valójában a megsegítő kegyelem kimagasló hegyormán vagyunk, ahol felemelő, üde, ózondús a levegő: az Istenben való örvendezés, ahol évtizedeket áttekintő a multbalátás és ahol az örökékvaólsság határait érinti a jövőt kutató, a messzetávlatokat átható tekintet. Pál apostol is a kegyelem magaslatán állott, mikor alapigénket leírta. Kijelentést nyert. Űj világosságban látta meg istennek útjait a zsidók és pogányok egyesítésére nézve és az emberi nemzetek egységének szemléletében örömre gyűl a lelke s hálaadásra szólítja az egész világot: Magasztaljátok az Urat minden népek! A kegyelem magaslatán azonban nemcsak örömben ujjong és felmagasztosulva ünnepel, hpiem Isten világtervének megvalósításához új munkára készül és már szinte látva is a boldog jövőt, önkéntelenül áldást mond e jövőért munkálkodókra: »A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által«. Legyen ez ünnepi óra életünk Táborhegye, ■ ahol felséges dicsőségben szemléljük a reménységnek Istenét és ahonnét új kijelentést véve reménység emberei gyanánt száljunk állá új jövőt hirdetni és munkálni! 1. A reménykedés képessége Isten ajándéka. Emberi méltóságunk koronájának egyik drága gyöngye. Mindenki remél valamit, de nem mindegy, hogy mit remélünk. Reményeink tartalma és célja határozza meg életünk értékét. Amit remélek, az visszatükrözi benső világomat, formálja és vezeti lelkemet. Magasabbrendű remények magasabbrendű életre vezetnek, isteni remények isteni életre. Ha csak földiekre irányul a remény, akkor is rendkívüli erők forrása. Emlékezzünk csak. Biztatásai mellett hagytuk el egykor az iskola küszöbét, vezetése alatt készültünk hivatásunkra és életmunkáinkban ez volt tetteink legnagyobb hajtóereje. Reménységgel indultunk el otthonról most is, hogy elérkezünk e találkozóra és reménységgel távozunk majd innét, hogy hazajutunk ismét. Mindnyájam ismerjük a reménység királyi erejét, noha bizonyára tudunk beszélni arról is, hogy sokszor nem váltotta be Ígéreteit. Délibáb volt, mely hamis képet festett elénk. Csaló fény, mely megtévesztett, ezért nevezte a költő »földiekkel játszó égi tünemény«-nek. Ha azonban Isten ígéretei képezik reményeink tartalmát, akkor meg nem szégyenülő, akkor mindeneken diadalmas és éltető hatalom az, amit a hivésben Isten épít meg bennünk a Szentlélek ereje által. Ez a reménység a kegyelem sziklaalapján nyugszik, azon az ingyen való, atyai kegyelmen, amellyel gyermekeivé fogadott és az örökélet örököseivé tett minket az Isten. E reménységnek tehát isten a szerzője, alapja és éltető ereje. Ezért Isten: a reménysíégnek Istene. A reménységnek Istene! Mily csodaszép neve ez Istennek. Mily sokat mond e név. Azt mondja, hogy reményeink biztosítéka kezese az Isten, az egyetlen Valóság, aki változatlanul marad, még ha el is múlik e földnek szépsége és gazdagsága. Mikor munkád, gondod, méltóságod, dicsőséged, életed mind semmivé lesz, Isten akkor is ugyanaz marad, aki eleitől fogva volt. Élete az élet, hatalma a hatalom és szava, ígérete örökre megáll. Óh ha ez az Isten, az én reménységemnek Istene, ha ennek az örök Valóságnak mondhatom azt, hogy életem és reménységíem a Te kezedben van Uram, akkor mindenekkel dacoló bátor nyugalommal, kimérhetetlen vigasztalással, erős bizalommal szólhatok: akárhogy dobálnak sorsom haragos hullámai, nem dobhatnak magasabbra, csak a Te,^szivedig, akárhogy sújtanak csapások, lejebb nem eshetem, csak atyai kezedig. Lelkemnek ez a hitben gyökerező nyugalma, vigasztalása és bizodalma azonban isten további ajándéka, aki reménységemet örömtréel és békességgel táplálja. Isten kegyelmét tapasztalni, oltalmát bírni, áldásait venni mindig öröm az embernek és mikor megtelik ezzel az örömmel a szívünk, akkor békesség költözik abba, olyan békesség, amit el nem vehet tőlünk senki és semmi. Életünk igaz öröme mindig az volt, amit a békesség kisér tés őrizett. A szülői hajlék azért oly felejthetetlen, mert abban gyermekkorunk gondtalan örömét szüléink oltalmazó szeretetének békessége védte. Az alma mater iránt azért gyűl ki még évtizedek múlva is kebelünkben a hála tüze, azért jövünk akadályokat, távolságokat legyőzve homlokára csókolni gyermeki tiszteletünket, emberré neveltetésünkért, mert ifjúkorunk örömeit jellemformáló fegyelmének áldott békességével táplálta és megtartotta. De a gyermek öröme és békessége a szülői házban, az ifjú ember öröme és békessége a szeretett iskolában csak halvány képei lehetnek annak az örömnek, amit felnőtt korunkban Isten kegyelme felett érzünk; a Krisztus váltsága örömének, és ez öröm gyümölcsé-
