Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-02-19 / 8. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 8. szám. Pápa, 1933 február 19. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-------------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK lyen ösztönös idegenkedéssel tekint, ennek a vészé-Barthiánizmus. A theologiai tanárok idei országos konferenciája megvitatta az úgynevezett »dialektikai« theologia jelentőségét, valamennyi theologiai tudományágra való vonatkozásában. Vájjon milyen szemmel nézte volna Barth ezt a vitatkozást? Valószínűleg élénk érdeklődéssel figyelte volna a kritikákat és a javasolt korrekciókat, — noha mind a korrekció, mind a kritika többé-kevésbbé félreértésen alapult. De ezzel szemben bizonyára fejcsóválva nézte volna theologiája képviselőinek a szereplését. Nem azért, mintha nem elég »hűen« visszhangzották volna tanításait, hanem azért, mert — e sorok íróját is beleértve — inkább csak visszhangzották. Fenyeget ugyanis nálunk a veszedelem, hogy Barthék eredményeit, a »theologus viatorság« hangos hangoztatása ellenére is készpénznek vegyük. Csak egy példát mondok rá: a modern protestáns theologiát, a Barthék kritikája alapján sokkal inkább elintézettnek tekintjük, mint Barthék maguk. De miféle veszedelem rejtenék ebben? A mi theologusképzésünkben is mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy a diák eredményes munkásságának az az egyetlen lehetősége és módja, ha ő is azt csinálja, amit a professzor, vagyis ha kutatva tamil, ha a studium-tanulás önmagában véve nagyon meddő, mert egyoldalúan receptív munkája mellett miiéi elevenebb és behatóbb szemináriumi munkálkodást folytat. Hasonló az eset a »dialektikai« theologiába kapcsolódásunknál: a »dialektikai« theologia nem úgy lesz a mienk, hogy az eredményeit átvesszük, hanem ha ugyanazt csináljuk, amit Barthék csinálnak. Barthról pedig biztosan tudom, hogy ma is foglalkozik annyit a modern theologia atyamesterével: Schleiermacherrel, mint mondjuk Calvinnal. S ki az nálunk, aki manapság forrásszer illeg foglalkoznék a modern theologia kritikai elemzésével? (Nem is szólva arról, hogy Calvint is csak azért olvassuk — ha olvassuk hogy »saját« theologiánkhoz támogató idézeteket keressünk!) Mi inkább csak többé-kevésbbé érdeklődő szemlélői és — szinte azt mondhatnám »csődületkeltői« vagyunk a »dialektikai« theologia küzdelmének, a helyett hogy magunk is a küzdelem részesei lennénk. S talán éppen ezért olyan idegenszerűek a mi »dialektikai« theologiával foglalkozó írásaink. Idegenszerűek, mert a »dialektikai« theologiát csak átvettük, de az átvett eredmények a Barthék eredményei és nem a mieink, tehát ez a theologia ma még a mi számunkra is (kivétel nélkül) »idegen«. A fentiekben vázolt veszedelmet nevezem barthiánizmusnak. Erre a barthiánizmusra pedig bizonyára maga Barth is éppoly idegenkedve nézne, mint amidelemnek legalább is a csiráit hordozó könyveinkre a mi theologiai közvéleményünk. — S a barthiánizmus révén vájjon nem theologiánk megújhodási lehetőségének a történeti pillanatát szalasztjuk-é el; egy olyan megújulás lehetőségét, amely egész igehirdetésünkre kihatással lehetne?! Ennek a tudatában beszéltem veszedelemről. Török István. A praedestinatio kérdése a keresztyén ember szabadsága és felelőssége viszonyában. Irta s a mezőföldi ref. egyházmegye lelkészértekezletén Székesfehérváron, 1932. évi július hó 1 i -én felolvasta Szabó Dezső ref. hitoktató-lelkész. A praedestinatio kérdése már kezdettől fogva izgatta a kér. egyház tudósait. Pál apostol, Augustinus és Kálvin János a legbehatóbban foglalkoztak vele. Pál apostol szerint az üdvösségre való kiválasztás teljesen Isten akaratától függ, midőn azt mondja: »Könyörülök azon, akin könyörülök és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené«. (Róm. 9: 15—16.) És tovább: »Mert Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön«. (Róm. 11:32.) Ez a könyörülés pedig nem a mi érdemünkért van, hanem Krisztusért: Ef. 1:4—5. Augustinus tanítása szerint az ember a teremtés utáni bűnesetkor elveszítette minden isteni adományát és megromlott. Ebből a megromlott anyagból I§ten egyeseket kiválaszt az üdvösségre, másokat meghagy a bűnben és kárhozatban. A kárhozatra nem praedestinál Isten senkit, hanem meghagyja benne az elesett embert.1 Ez a kiválasztás egyirányú és mivel az eset után határoz Isten az ember sorsáról: infralapsáris. Kálvin szerint: »Eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, melyivei önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva«.2 És pediglen akiket örök életre rendelt, azokkal könyörületes, akiket kárhozatra, azokkal igazságos, — bár az emberi ész előtt megfoghatatlan.3 Kálvin mindenütt hangsúlyozza, hogy ez a kiválasztás az emberi akarattól függetlenül történik és vissza nem utasítható. Az első ok Isten szabad akarata, illetve végzése, mely végzésre nézve 1 Dr. H. Bavinck: Qereformeerde Dogmatiek II. 323. lap. (4. kiadás.) ' 2 Kálvin J.: Keresztyén vallás rendszere II. 207. lap. 3 Kálvin J.: „ „ „ II. 212. lap.
