Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-12-10 / 50. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 50. szám. Pápa, 1933 december 10. DDNÁSTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI R EFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ■••• ——.. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA| FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Várakozás — készülődés. Róni. 8:22—23. Bizonyára tapasztaltátok már, hogy milyen kínos érzés fog el, ha valaki váratlanul érkezik hozzánk. Talán az imént még patvarkodás zajától volt hangos a házunk, s most váratlanul belép valaki, s nekünk felzaklatott szívvel jó arcot kell mutatnunk. Egyszerre szemünkbe ötlik a házunk rendetlensége, s bármennyire palástoljuk is, az arcunk szinte lángol a szégyentől és zavartól. Milyen hasonlíthatatlanul más érzés az, ha előre bejelentett kedves vendég érkezését várjuk. Már napokkal előbb készülünk rá, házunkban ragyog a tisztaság és a rend, s amint közeledik a várvavárt pillanat, szívünkben úgy nő a küszöbön álló találkozás boldog nyugtalansága. Gondoljatok az édesanyára, aki messze földről hazatérő fiát várja; a menyasszonyra, amint türelmetlen örömmel számlálgatja a perceket, s kutatva néz ki az ablakon, hogy jön-e már a várva-várt vőlegény. Egész lényét lefoglalja ez a boldog várakozás, amellyel készül a találkozásra. Várakozás — készülődés, ez a mi esetünk is, amiről az ádventben beszélgetnünk kell. Mindenekelőtt látnunk kell azt, hogy az ádvent nemcsak várakozás, hanem boldog készület is; talán úgy is mondhatnám : a várakozó lélek komoly készülődése. Ádvent azt jelenti, eljövetel. Ezt az eljövetelt a lélek komoly készülődéssel eltöltött boldog várakozásának kell megelőznie, hogy áldott és szent találkozás lehessen. Az ádventi várakozás a benne foglalt készülődéssel együtt két kérdést tár elibénk: mit kell várnunk és hogyan kell várnunk. í. Mit kell várnunk ? Az első pillanatban nagyon sok ember zavarba jönne ezzel a kérdéssel: mit is kell várnunk. Azt látjuk, hogy mindenki vár valamit, s az egész világ felett ott reszket valami ideges nyugtalanság, valami türelmetlen, már-már szinte az elpattanásig feszült várakozás ; amint alapigénk mondja : az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög. Mintha távoli börtönökből jajveszékelő bilincs-csörgetés szakadatlan tompa morajlását hallanók, úgy sír és jajgat a föld népe szerte az egész világon. Mit vár a világ? Várja annak a rettenetes válságnak a megoldását, amelybe egyre mélyebben sodródik bele, s amelyben lassankint legjobb erői is elsorvadnak. És mit vár az egyes ember ? Ugyanazt, amit a világ: a kenyérgond megszűnését, sorsának jobbrafordulását, békességet és boldogságot a háborúság és megpróbáltatás után. S kitől várja mindezeket? Divatos jelszavaktól, politikai fogásoktól, az u. n. vezéri bástyán állóktól. S közben megfeledkezik arról, hogy a mai válság sem emberi okoskodással, sem hatalmi szóval meg nem oldható, mert annak gyökerei nagyon mélyre, a megromlott emberi szívbe nyúlnak le. Nem azért van válság, mert manapság a föld kevesebbet terem, mint máskor, hanem azért, mert kiveszett a földről a szív és a lélek, vagyis maga az ember került válságba. Csak így történhetik meg az, hogy az egyik világrészben tengerbe szórják azt a kenyeret, amivel egy másik világrészt meg lehetne menteni az éhenhalástól. Ezt a válságot nem lehet megoldani szociális olajcseppekkel; ide szívében és lelkében meggyógyult új embertípus kell. Ezen pedig egyedül csak az Isten segíthet úgy, hogy leszáll és lakozást vesz nemcsak a vezérek, hanem mindnyájunk szívében mint megbocsátó szeretet, mint ujjásziilő kegyelem és erő. Mit kell tehát várnunk? A fiúságot, testünknek megváltását —- mondja Pál apostol — és ezzel rámutat arra, hogy a válság egyetlen megoldása a — váltság. Egy múlt századbeli hitetlen mondotta egyszer a keresztyénekről, hogy szívesen hinne a megváltójukban, csak ne lennének olyan megváltatlanok. A megváltó isten megváltatlan népe! Milyen kirívóan éles ellentmondás és mégis mennyire igaz, mennyire talál éppen reánk. Érezzük meg, hogy ez a vád szöges ostorként végig vág mi rajtunk is. Mi az, ami legnagyobb fogyatkozása az életünknek, ha nem a váltság hiánya. Világrészek és országok, családok és egyének élete mint egy óriási hiány kiált a megváltottság személyes átélése után. Nem új életviszonyokra van itt első sorban szükség, hanem új emberekre, akik a maguk életében levonják a váltság következményeit s a megváltó Isten szolgálatában boldog, belső indításból szent küldetést látnak abban, hogy megszépítsék ennek a megvénült világnak rút arcát. Kétezer év tanulságaként a reánk szakadt nyomorúság szomorú ádventjében lássuk be, hogy mi nem várhatunk mást, seny nagyobbat, sem kevesebbet, mint aki eljövendő: az Úr Jézus Krisztust. Őt várja a lelkünk, mint az erdő a tavaszt, mint a beteg az orvost, mint a rab a szabadulást. Őt, egyedül csak Őt, mert csak Ő képes arra, hogy bennünket, tékozló fiakat kibékítsen az Atyával s újra visszahelyezzen az elveszített fiuság eredeti boldogságába. Ő a mi Urunk, Szabadítónk és drága Orvosunk. II. Ebből azután következik az is, hogy hogyan kell várnunk. Úgy, mint ahogyan a szolga várja a királyt, a beteg az orvost, a börtönlakó a szabadítót: alázattal és vágyakozással. Képzeljük csak el, ha most állna elibénk, milyen zavarban, mennyire készületlenül találna. Egyszerre kiderülne, hogy rút a lelkünk, gonosz a szivünk, lámpásunkból hiányzik az olaj, lelkűnkbe belehasít az elásott talentumok néma vádja. Nem, nem állhatunk mi igy a mi Királyunk elé. Készülnünk kell a Vele való találkozásra. Ez a készület a lélek alázatos próbája és emésztő vágyakozása. Alapigénk ezt így fejezi ki: fohászkodunk magunkban. Óh nem a reánk szakadt nyomorúság miatt, hanem a lelkünk válsága
