Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-12-03 / 49. szám

Negyvennegyedik évfolyam. 49. szám. Pápa, 1933 december 3. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE---------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ••••........•••..............~~~............. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDÖK Az erdélyi magyar nők munkája. Ha már most nem feledjük el az előbb rövidesen kifejtett társadalmi szervezkedés tényezőit és ehhez hozzávesszük a másik fontos tényezőt, az irodalmat, akkor tisztán látjuk erdélyi magyar kisebbségi éle­tünknek mai állapotát. Ez a két tényező magasztosan, barátságosan, őszintén összefogva hozzáfogott az egész erdélyi magyarság talpraállításához. Főfeladatáül tűzte ki magának, hogy minden számbavehető erőt a megfelelő helyen kell munkába állítani. Ezen az úton, ezen az elgondoláson át állította munkába az erdélyi magyarságnak vezető gárdája az erdélyi m agyír nőket is. Itt megint az a dicsőséges szerep jutott református egyházi vezetőségünknek, hogy a nők munkájának a megszervezése körül az irányító, példaadó szerepet ő játszotta. A női munka megszervezésének kérdésénél nagy mértékben segítségül jöttek azok a keretek, amelyek már a magyar uralom idején fennállottak és virágzás­nak örvendettek. Köztudomású dolog, hogy jótékonysági, chari­­tatív egyesületeink vezetése jórészt és igen helyesen női kezekben volt már a béke idejében. Amennyire nagyjából vissza tudok emlékezni, Kolozsvárt az 1Q14. és utána következő években felekezet szerint mindenütt meg voltak ezek a charitativ intézmények, ilyen volt a római katholikusoknál a szociális misszió társulat, amely nemcsak helyi, hanem országos szervezet volt. Ilyen volt a Szent Antal árvaház. Ilyen volt a lutherá­nusoknál a lutheránus nőegylet, az unitáriusoknál az unitárius nőegylet.. Hasonló szerv volt a zsidóknál is, amely egyben árvaházzal is rendelkezett. Feltűnő, hogy nálunk reformátusoknál a béke idejében nő­egyesület vagy leányegyesület nem létezett. Alakítása érdekében történtek ugyan lépések, de egyik sem jött létre sohasem. Voltak egyesületek, amelyek fe­lekezeti különbség nélkül gyakorolták jótékonysági ténykedésüket. Ilyenek voltak a Mária Valéria Árva­ház, az Anya- és Csecsemő védő-Egyesület, a Házbér­­segélyző Fillér-Egylet, Aggmenház s talán még mások is, amelyek hamarjában nem jutnak eszembe. Ezeket természetesen kiegészítették a vidéki városokban levő fiókegyesületek, vagy a helyi körülmények szerint alakult, de hasonlóan charitativ célú egyesülések. Az első meglepetés perceiben ezek is tétlenségre voltak kárhoztatva, annyival inkább, mert a rendőrhatóságok működésüket megállították és kényszerítették az egye­sületek vezetőségeit arra, hogy az új imperium alatt eddig fennálló jogi személyiségeiket ismertessék el, az egyleteket törvényszékileg jegyeztessék be. Tu­lajdonképen itt kezdődik ezeknek a többnyire női ve­zetés alatt álló egyleteknek a kálváriajárása, de itt ennél a pontnál kezd kibontakozni, sorompóba lépni a kisebbségi, s elsősorban a magyar nők nagyszerű munkája. A megszámlálhatatlan nehézséggel hősiesen küzdve, a megaláztatást, a lekicsinylést semmibe sem véve, megtörhetetlen akaraterővel, kitartással, hittel és reménységgel fáradoznak azon, hogy politikától mentes egyesületeik elismertetését keresztül vigyék, egyleteik további munkáját biztosítsák, amelyre az idők kegyetlensége folytán most még nagyobb szük­ség volt, mint valaha. E nagyszerű, mondhatnám krisztusi munka mel­lett azonban mindenki érezte, hogy ezek az egyletek lesznek a magyarságnak, a magyar nemzeti érzés ápo­­lásánaak melegágyai, mentsvárai. Ezek az egyletek csakhamar igen közeli kapcsolatba kerültek az egy­házi főhatóságokkal, ezek révén az iskolákkal és így indult meg az egész vonalon a kisebbségi magyar nők kiszélesbített és pompás munkaköre. Egyházi és most már lassan politikailag is szervezkedő magyar­ságunk világi vezetői csakhamar megérzik azt, hogy a férfiak munkája mellett szinte nélkülözhetetlenül szüksége van a magyarságnak a nők munkájára is, miért is ezek számára mindenütt kiváló helyet igye­keznek biztosítani. Lassan odafejlődik a szervezkedés munkája, hogy alig találunk valami megmozdulást, amelyben a női kezeknek áldásos működését ne tud­nék jólesően megállapítani. A többségi politika, rossz­­indulat, minden kisebbségit pusztítani kívánó erő­szakosság megkezdi a maga hódító eljárását. Legelső hatalmas csapása az, hogy a birtokreformnak nevezett és gazdaságilag tönkretevő eljárásával a kisebbsége­ket, főleg- annak nagybirtokos tagjait és az iskolákat forgatta ki birtokaikból s ezzel azokat teljesen el­­szegényesítette. iskoláink ott maradtak minden állam­segély nélkül, birtokaikból kifosztottam Egyedüli jö­vedelmi forrásuk a tanulók által befizetett tandíj ma­radt volna, ha a földbirtokreform a magyar birtokos társadalmat is nem tette volna tönkre. Így azután a magyar kisebbségi szülői társadalom csaknem fize­tésképtelenné vált. Most állott elő annak a szüksé­gessége, hogy az iskola fenntartása céljából jöve­delmi forrásokat, bevételeket kellett teremteni. Ezek­nek számtalan módját eszelték ki magyar asszo­nyaink. A megindított szellemes gyűjtések mellett valami olyat kellett kitalálni, ami által a magyar tár­sadalom valami ellenszolgáltatásban is részesült, mert így könnyebben hozta fillérjeit a nagy ügy céljaira. Bizony fájdalmasan kel! megállapítani, hogy tánc­­estélyeket, mulatságokat, bálokat, műsoros majáliso­kat, utcai gyűjtéseket,, úgynevezett hólabda-teaesté­­télyeket kellett rendezni, hogy valami módon pénzt kovácsoljanak össze, hogy az életet tovább tenges­sék. Egy-egy ilyen estélven, de különösen majálison olyan sok mindenféle kedves formáját lehetett tapasz­talni a nők szellemes és valóban elismerésre méltó

Next

/
Oldalképek
Tartalom