Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-12-03 / 49. szám
198 oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. ügyes munkájának, hogy igen sokszor őszinte érzés- • sei ismertük el derék magyar asszonyaink fáradhatatlan buzgalmát, ügyszeretetét, hihetetlen sikereit. Megtörtént az is, hogy egy-egy árvaház élelmezésének legalább némi részben való biztosítására Kolozsvár városának földmívelő negyedét járták végig szekérrel. Előzetesen a szószékről kérték meg a városi e részében lakó földmíves lakosságot arra, hogy a következő hét folyamán bekopogtató hölgyeket a lehetőség szerint fogadják szívesen. Az eredmény csodálatosan gazdag volt. Máskor ahhoz az eljáráshoz kellett folyamodni, hogy a földmíves társadalom asszonyait, az u. n. hóstáti asszonyokat bátyus bálba hívták meg, ahol igen kedélyesen és igen kedvesen szórakoztak el a dámák és a földmíves asszonyok egyaránt. Az aratás itt sem maradt eh (Folyt, köv) Szűcs Józsefné Baráth Gizella Linda koporsójánál. — Pápán, az alsóvárosi temetőben 1933 november 1-én. — III. Boldogok a halottak, akik az Úrban J halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosz- ! nak az ő fáradságuktól és az ő cselekedeteik követik őket. (János Jel. 14 : 13. j Qy. Gy.! Mikor ez a szeretetteljes és szeretett | lény, kinek hamvainál most végtisztességtétel végett összegyülekeztünk, fáradt fejét Jézusunk ölébe hajtotta, az özvegyen maradt hitves abban a pillanatban ezt az Igét szorította szivéhez: '»Boldogok a halottak, •akik az Urbm halnak meg, mart magnyugoszmk az ö Imádságuktól és az ő cselekedeteik követik őket«. A drága karok lehanyatlottak és az ő karjaiból kihullottak; az angyali lélek visszatért Teremtőjéhez; neki nem maradt más, mint ez az Ige, de ez neki mindene, mert ezen át látja az ő kedves halottját, aki boldog, mert az Urban halt meg és megnyugszik az ő sok-sok szenvedése után és cselekedetei követik őt. A gyászjelentésnek minden szava arról tanusko- i dik, hogy itt egy megkülönböztetetten szeretett, drága ! halottról van szó. »Szeretetteljes, önfeláldozó, Isten szive szerinti hitvestárs« volt, aki »keresztyéni hittel viselte hosszas betegségét«. Isten szive szerinti hitvestárs, aki amellett hűségesen szerető testvér és rokon volt. Egy ilyen halottról lehet elmondani, hogy boldog halott. Nemcsak azért, amire a hitetlen ember gondol, hogy nem szenved többé, hanem azért, amit az írás mond: hogy az Urban halt meg. Ahhoz, hogy az Urban halhassunk meg, az szükséges, hogy az Úrban éljünk. Aki az Urban él, az békességben van az Úrral és a boldog halálhoz békesség szükséges. Reszkessen a haláltól az olyan ember, aki nincs békességben Istennel és az emberekkel, az ő testvéreivel, mert az ítélet kárhoztatás lesz neki. Kínjában csakugyan azt fogja mondani: hegyek szakadjatok rám, halmok borítsatok elt takarjatok el az ítélő szeme elől! Azért tanít egyik halotti énekünk í.gy bennünket: Békülj ki az Ég Urával, mielőtt búcsút vennél, Békülj ki ezen világgal, mielőtt porrá lennél! Mielőtt por lennél! De ne féljen a haláltól az olyan ember, akinek békesség van szivében. Azt mondja az Üdvözítő: »Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak!« Az ilyenek nem félhetnek a halál árnyékának sötét völgyében sem, mert elmondhatják: »...mindenütt Te jelen vagy én velem. Veszsződ és botod megvigasztal engem«. E koporsó lakója: Szűcs Józsefné sz. Baráth Gizella Linda — Isten örökkévaló gondolatait közvetítette számunkra. Isten szentséges akarata rajzolódott ki az ő hivő keresztyén életében — számunkra. »Szeretetteljes« volt egész életében. Óh te szeretetlen világ, mikor tanulod meg már azt, hogy szeretetben élheted ki egyedül méltóan és boldogan a te múlandó életedet?! Nézd, aki itt nyugszik előtted e koporsóban, szeretetteljes volt, példa volt a szeretetben, megmutatta, hogy a szenvedésben is lehet szeretni és a hosszas betegségben is boldognak lenni. »Önfeláldozók< volt. Mit áldoz fel a legtöbb ember? M.ások javait önmagának. Még a családban is nehezen akarják megérteni az emberek, hogy a másikat alázatosan maguknál előbbtevalónak tartsák, maguknál jobban szeressék, a másikért szenvedést magukra vegyenek, keresztet viseljenek, idegeket elkoptatni, életet feláldozni készek legyenek. Ez a mi kedves halottunk »önfeláldozó« volt. Magát, nyugalmát, kényelmét áldozta, adta a hitvesi szerétéiért, a szeretet krisztusi eszményéért, amit megvalósított környezetében, gyülekezetében, azoknak a telkeknek a szere tétében, akik. a lelkipásztor-férjnek a pásztorlása alá tartoztak. így volt »Istenszive szerinti hitvjstárs«, ideális hitvestárs, akinek nem volt külön gondolata, külön vágya és akarata, hanem csak az, ami Isten akaratával megegyezett. Azért mondja most a gyászoló férj az Irássíal: »Elmérne mi tőlünk az angyal!« Isten akaratának az ő életében való megvalósítása, kiragyogtatása, vagyis Istennek mindenek felett való szerelése volt az ő legfőbb vágya és akarata, azért lehetett egy hű lelkipásztor mellett Isten szive szerint való hitvestárs és papné és nagy, áldott családi tradíciók őre és továbbgyökereztetője éppen ebben a mi pápai gyülekezetünkben, melyhez a születés, a keresztség, a konfirmáció, a gyermek- és ifjúkor megszentelt szálai fűzték s melyről gyönyörűen, példaként világló nemeslelkűséggel megemlékezett azzal a nagyszerű adománnyal, melyet épülő templomára küldött férjével együtt — néhai Baráth Ferenc és Margavics Horváth Janka emlékére. Most, mikor visszaadta angyali lelkét Teremtőjének és a drága porok megtérnek ide az ősi földbe pihenni, nekem az az érzésem, hogy ő megszólal és kér: Kedveseim! Pápai testvéreim és hitfeleim! Itt nyugosznak az én édes szüleim és őseim. Adjatok nekem temetkezésre való helyet őseim földjében! És mi azt mondjuk: nemcsak helyet adunk, de boldogok vagyunk, hogy gazdagabbá és áldottabbá válik a mi temetőkertünk teveled, idvezült halott, aki példa voltál a szeretetben, a hosszútürésben, az önfeláldozásban, a hitvestársi hűségben, a testvéri, rokoni szeretetben, Isten akaratának teljesítésében. Te az voltál, aki megőrizted telkednek, egyéniségednek nemességét és ékességét és senki el nem vehette a te koronádat. Te az voltál, akire áll Üdvözítő Urunknak felséges ígérete: »Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában és többé onnan ki nem jő; és felirom őreá az én Istenemnek nevét és az én Istenem városának nevét... és az én új nevemet«. (Jel. 3:12.) És így valóban elmondhatjuk reá a felolvasott
