Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-09-03 / 36. szám

144. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. elhalálozásával sújtott. Gyásza és vesztesége az ő ha­lála az egész magyjar nemzetnek, de különösen a református egyháznak és a magyar irodalomnak. Is­mertük őt mindnyájan, mint mélyen érző, nemes szivü, hithű református testvérünket, mert hiszen közülünk Való volt, de ismertük az ő irodalmi értékét is, s így nem szükséges az ő kiváló egyéniségét bemutatni Önök előtt, röviden csak azt óhajtom megállapítani, hogy az utolsó négy évtized legkedveltebb és leg­népszerűbb írója volt, epikus, lírikus és publicista egy személy ben. Gyönyörűen szólaltatta meg a magyar nemzet ős­történetét Honfoglalás című nagy munkájában. A re­formátus érzés teljes ereje sugárzik ki ily vonatko­zású költeményeiből, a Bibliát a »Legszebb könyvi­nek nevezte, »Az Agg Prédikátor« című költeményé­ben erős kálvinista hit, egyenesség és bátorság nyi­latkozott meg, épp ezért voltak mindezek a müvei kedvenc olvasmányai a magyar protestánsoknak. Is­merjük mindnyájan megható szép költeményét, a »Karthágói harangok«-at, melyben a pápai diákéletet és a pápai kollégiumot eleveníti meg szemeink előtt. Igen nagy sikert aratott Gőthe remek alkotásának, a »Faust«-;nak kiválóan sikerült műfordításával is. Rá­mutattam ezekben, hogy benne egy pótolhatatlan nagy irodalmi értéket veszítettünk el s így az ő halála az egész magyar nemzet vesztesége. De különösen hoz­zánk állott ő közel, kikhez a szeretet eltéphetetlen szálai fűzték, hiszen somogymegyeinek vallotta magát s Marcaliban, majd Kaposvárott élte le gyermekéveit, s megható volt látni azt a megindult s őszinte szere­tet által sugalt érdeklődést, amellyel legutóbb Kapos­várott tartott egyházkerületi közgyűlésünk alkalmával meghatottan kereste fel Kaposvárott mindazokat a he­lyeket, amelyekhez boldog gyermekemlékei fűződtek. Á veszteség tehát legnagyobb mértékben minket sújt s ezért kérem a Nagytiszteletű és Tekintetes Egyház­­megyei Közgyűlést, hajtsuk meg nagy emléke előtt igaz szeretetünk és őszinte elismerésünk lobogóját és jegyzőkönyvünkben- örökítsük meg az ő nagy emlékeit s egyben jegyzőkönyvünk kivonatában küldjük el mélységes részvétünket örökké gyászoló özvegyének. Néhány, egyházunk életében történt örvendetes eseményről is meg kell, hogy emlékezzünk, ugyanis legutóbbi közgyűlésünk óta két egyházkerületünk, a tiszáninneni és a tiszántúli töltötte be bizalmának egy­hangú megnyilatkozásával üresen állott főgondnoki székét, az előbbi egyházkerület farkasfalvi Farkas Gé­zát, az utóbbi pedig báró Vay Lászlót ültette a világi elnöki székbe. Ismerem mind a kettőt s így bátran el­mondhatom, hogy a legerősebb kálvinista hit az ő jellemük alapvonása, s mindennel szembeszállni tudó, erős akarat jellemzi mindkettőjüket. Kívánjunk nekik fényes tisztségükben szerencsét és kérjük rájuk Isten áldását. A mi egyházkerületünk közvetlen öröme volt, hogy a Kormányzó úr bizalma az igazságügyi tárca betöltése alkalmával dr. Lázár Andor felé fordult, aki hosszú éveken át volt egyházkerületünk ügyésze, s erről a tisztségéről csak miniszterré történt kinevez­­tetése folytán mondott le, amikor az egyházkerület bi­zalma őt kerületi tanácsbÍróvá egyhangúlag megvá­lasztotta. Üdvözöljük őt szeretettel úgy az igazságügy­miniszteri tárca, mint a tanácsbirói tiszt elnyerése al­kalmából és kérjük munkásságára Isten megáldó ke­gyelmét. Végül dr. Darányi Kálmán Őnagyméltósága, aki egyházkerületünknek sok év óta egyik legagilisabb tagja, ez év folyamán a miniszteri rangnak megfelelő második fizetési osztályba neveztetett ki. Üdvözöljük őt ezen jól megérdemelt magas kitüntetése alkalmá­ból és kérjük őreá is Isten gazdag áldását. (Folyt, köv.) Mit tehet a lelkipásztor a gazdasági leromlással párhuzamosan haladó vallási leromlás meggátlására? A tatai ref. egyházmegye lelkészértekezletén előadta Tóth Sándor császári lelkész. (Folyt, és vége.) Mindenekelőtt szeretnék leszögezni valamit. Nem tartozom azok közé, akik az u. n. belmisszió által ajánlott minden tiszteletre és figyelemreméltó segéd­eszközök bevezetésétől, máról holnapra beérkező cso­dákat várnak. Nem áltatom magamat azzal a hiú re­ménnyel, hogy mihelyt lesz vasárnapi iskolám és bib­liaköröm, megtelik a templom, kipusztul az önzés a szivekből és száz százalékig befolyik az egyházi adó. De viszont teljes meggyőződéssel vallom, hogy a gyü­lekezet hitéletének megmentésére ma nem elégsége­sek azok az eszközök, amelyekkel 30 esztendővel ez­előtt a gyülekezet vallásos lelkiségét meg lehetett őrizni. Nem lehet ugyanis napirendre térni afelett a szörnyű tény felett, hogy a világháború borzalmas tűz­vésze megperzselte, sokaknál csonkig leégette a lélek felfelé lendülő szárnyait. Nem lehet számításon kívül hagyni a forradalmakat, melyek mint a forró láz az emberi testen súlyos nyomokat hagytak a gyülekezet és az egyes hívő lelki alkatán. Lehetetlen észre nem venni azokat a tüzcsóvákat, amelyeket Oroszország vörös ege alól templomainkra dobálnak vértől gőzölgő istentelen kezek. S bár a gyülekezeti élet igazi köz­pontjának, lüktető szívverésének a vasárnapi templomi igehirdetést tartom, mégis teljes meggyőződéssel val­lom, hogy nem merülhet ki csupán ebben a mi lelki­pásztori tevékenységünk. Sőt, mivel a legtöbb helyen éppen a gyéren látogatott vasárnapi istenitisztelet mu­tatja a gyülekezet lelki sorvadását, bármennyire szo­katlan és idegenszerű is előttünk, mégis a mi igehir­dető tevékenységünknek a legtávolabbi mezőket is felkereső pásztori tevékenységgel kell kibővülnie és­pedig szerény nézetem szerint mindig azzal a köz­ponti célzattal, hogy templomi gyülekezetem legyen, ahol hívők serege szomjas lélekkel hallgatja vasár­naponként, alkalmas és alkalmatlan időben az igét. Ki kell hát lépnem paróchiám ajtaján s keresnem kell a találkozás kedves alkalmait a nyájjal, hogy igazán pásztor lehessek. Tekintetemet a gyülekezet jövőjére irányítva, alapvető munkámat a kicsi bárányok, a gyer­mekek körében kell elkezdenem. Akár vasárnapi, akár bibliaiskolának neevzem is a körükben végzendő lelki munkát, feledhetetlenül szép emlékei lesznek az ott töltött órák az én életemnek. Nem lehet leírni azt a megragadó képet, amikor kicsi kezek sűrű erdeje emelkedik a magasba, hogy előbb egyenként, majd kórusban elmondhassák, lelkesülten, kigyúló orcával, az aranymondásként megtanult bibliai igét. Ez a munka csak addig látszik nehéznek, amig el nem kezdettük, azután örömünk telik benne. Pásztori munkám II. etappe-ja az ifjúság, a hol­napi gyülekezet. Ez a munkakör egyike a legnehezeb­beknek, mert legtöbb kitartást, legnagyobb türelmet és legnagyobb leleményességet igényel. S itt találko­

Next

/
Oldalképek
Tartalom