Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-09-03 / 36. szám
Negyvennegyedik évfolyam. Pápa, 1933 szeptember 3. 36. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI R EFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE • ---------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ——— ........ FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Gondnoki megnyitó beszéd. A Belsősomogyi Ref. Egyházmegye Csurgón 1933. évi augusztus 9-én tartott közgyűlésén elmondotta : dercsikai Huszár Aladár egyházmegyei gondnok. Nagytiszteletű és Tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés! Amikor immár két évtized gyakorlata által szentesített szokásomhoz híven az egyházmegyei közgyűlés megnyitása alkalmából néhány szót óhajtok Önökhöz intézni, kell, hogy elsősorban hálateljes köszönet szavai hagyják el ajkamat. Lejárván ugyanis az egyházmegye tisztikarának 10 éves mandátuma, az évközben megejtett választások eredménye mindannyiunk előtt ismeretes és annak tudomásulvétele a mai közgyűlés hivatása. Méltóztassék megengedni, hogy ez alkalmat felhasználhassam arra, hogy megköszönjem azt az őszinte szeretettől áthatott megtisztelő bizalmat, mellyel megajándékozni méltóztattak. Minden önérzetes férfiúnak kell, hogy örömöt okozzon, ha látja hogy jószándéka elismerésre talál és jól esik, ha látja a szeretet és a bizalom őszinte megnyilvánulását. A magam részéről is biztosítom Önöket, hogy Önökkel szemben ugyanazt a bizalmat és ugyanazt a szeretetet érzem szivemben, amellyel engem megajándékozni méltóztattak s ezeket az érzéseket mindenkor hatványozottan adom vissza Önöknek. De a mai súlyos időkben amilyen örömöt okoz nekem ennek a meleg szeretetnek érzése, másrészt épp olyan fájó érzéseket is vált ki belőlem az Önök bizalmából elnyert szép tisztség súlyos terhe. 19 évvel ezelőtt voltam szerencsés ezt a szép tisztséget az Önök elődei bizalmából első ízben elnyerhetni, éppen a boldog békeidők kapuzárásának utolsó perceiben. S mielőtt még érvényesülhetett volna tettre készségem eredménye, váratlanul mintegy villámcsapásként zúdult reánk a borzalmas világháború, majd ennek nyomában a gyászos emlékű kommunizmus s ezután az a még borzalmasabb világháború, melyet oly megrázó an domborít ki Esperes urunk jelentése. Olyan két évtized áll a hátam mögött, melyben alkotó munkát végezni egyáltalán nem lehetett, sajnos, még ma sem derült ki a sötét magyar égbolt. A súlyos gazdasági helyzet, ma már kétségtelen megállapíthatólag, egy Világjelenség, melynek összes szomorú következményei hatványozott mértékben éreztetik hatásukat a mi kis, megcsonkított, agyongyötört hazánkban. Még ma sem láthatjuk, sajnos, a lehetőségét annak, hogy bármiféle produktív, javulást mutató eredményt tudjunk elérni, még ma sem kínálkozik a lehetősége semmi olyan alkotásnak, ami erkölcsi és anyagi hasznot jelentene. Megszűnt az az idő, amikor a mi egyházunk anyagi támogatását a vezetőknek a kormányzattól sikerrel lehetett szorgalmazni, ma ennek a lehetősége kizárt dolog, bármilyen igazságos és a vezetőség és a kormányzat által is méltányolt óhaj teljesítéséről legyen is szó, ha ez anyagi áldozattal jár, mert, sajnos, koldus állam polgárai koldus országtól segítséget nem remélhetnek. Ne méltóztassanak félre érteni szavaimat, mert távol áll tőlem a kormányzatot rideg elzárkózással vádolni meg, biztosíthatom Önöket, hogy a legfelső intéző körökben ma is meg van a teljes jószándék s minden kérelem előterjesztése alkalmából fájó szívvel állapítják meg azt, hogy bármennyire szeretnék is méltányolni a kérelmet, az államháztartás súlyos helyzete lehetetlenné teszi ez idő szerint annak teljesítését. Épp ez az, mire az imént céloztam, ez az, ami az Önök kitüntető bizalma felett érzett örömömet ürömmel vegyíti, mert méltóztassanak elképzelni, hogy amikor az én aggódó lelkem és érző meleg szivem telve van a mai helyzet által okozott keserűséggel, mennyire átérzem és végig szenvedem ezeknek a nehéz időknek egyházunkat, híveinket és egyházi javadalmasainkat sújtó szomorú hatását, magam is átélem azt a kimondhatatlan gyötrődést, szenvedést és nyomort, amit a lelkész- és tanítói kar átszenved és végtelen szomorúsággal látom hajdan viruló gazdag egyházaink és az adófizető egyháztagok fokozatos, el nem vitatható elszegényedését, el tudom képzelni a Lelkészek és tanítók gyötrelmes helyzetét, amikor súlyos anyagi és megélhetési gondokkal küzdve kell erősíteni, bátorítani a gondjaikra bízott gyülekezeteket és gondozni, vigasztalni súlyos gondok által szorongatott híveiket. Higyjék el Uraim, tantalusi kín nekem ezt látni és momentán ezeken a bajokon segíteni nem tudni! Ne méltóztassék azt gondolni, hogy én ezekkel a gondolatokkal pesszimizmust akarok hirdetni, hisz ez bűn volna mindenkitől, s a célom csupán az, hogy tiszta képét fessem a jelen szomorú helyzetnek és egyben reményt, bizakodást keressek úgy a magam, mint az Önök részére a szebb és boldogabb jövő iránt. Mert ha a nap-nap után jelentkező, bár kisebb epizódokból összeállítható, biztató jelenségeket vizsgáljuk, akkor bátran hihetjük, hogy már túl vagyunk a mélyponton s az Úr segítségével már csak felfelé vezethet utunk. Hiszem erős hittel, hogy közel áll a szebb, a jobb és boldogabb jövendő s pirkadni kezd a magyar igazság hajnala! Méltóztassék megengedni, hogy később reá mutathassak azokra az erkölcsi indokokra, amelyeknél fogva ezt méltán remélhetjük. Most az Önök kitüntető bizalmát elnöktársam megbízásából és nevében is hálás szívvel köszönöm, engedtessék meg nekem, hogy röviden reá térjek azokra az eseményekre, amelyek egyházunkat közelről érintik. Szomorúan kell megemlékeznem arról a mélységes gyászról, amely bennünket leveldi Kozma Andor
