Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-08-20 / 34. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1933 augusztus 20. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-----------------------............ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —--------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A vallási leromlás ellen. Előadás a mezőföldi lelkészértekezleten, 1933. évi julius hó 4-én, Székesfehérvárott. Azt a megbízást kaptam, hogy rövid előadást tartsak arról a körkérdésről, amely a gazdasági leromlással párhuzamosan haladó vallási leromlás meggátlására alkalmas eszközök és szükséges teendők felől érdeklődik. Rövid leszek. Néha szinte csak egyegy mondatban fejezem ki azt, amiről órákig kellene tárgyalnunk. Először is: nagy általánosságban tagadom, hogy a gazdasági leromlással párhuzamosan halad a vallási leromlás. Nagyon meg kell különböztetnünk a kedélybeli, pillanatnyi vagy időleges lelki zavart, a hit teljes kihalásától. Sok ember a nélkülözés határain belül elkeseredésének jobb kitörést nem talál, mint a vallásának dolgaiban való gyengülést: de ez csak addig tart, mig a nélkülözés nagyon nyomasztó. Hitbeli leromlásról nem lehet szó: az egész lelki válság inkább idegkérdés, amely így fejeződik ki: nem bírom tovább. Lélektanilag megmagyarázható, bár sohasem igazolható e depresszió. Átmeneti jellegű és nagy vallásos lendület követheti, a legkisebb anyagi siker, elért reménység esetén. A mai válságban örvendetes jellemző sajátság az, hogy az emberek már kevésbbé okolják az Istent, hanem megtalálják a bajok kútforrását az emberi önzésben. Nem a gondviselés, hanem az emberiség van ma a vádlottak padján. Ez a vád pedig javarészt igaz. Nem folytatom ezt a nagyon is kecsegtető bölcseleti kérdést tovább: reámutatok arra, hogy a vallási leromlást úgy gátolhatjuk meg, ha a vádlottat mi is elítéljük, mi magunk pedig vádlottak lenni nem akarunk, vagyis nem vagyunk korunk bűnös gyermekei, hanem küzdünk az önzés árja ellen. Itt lép be a mai válság megoldásába is a lelkipásztori szeretet elemi erővel. A hitbeli romlásnak egyik, kétségtelenül leghatalmasabb ellenszere az Ige, a helyesen és időszerűen, — vagyis aktuálisan hirdetett Ige. De mig az Ige meghallgatásáig jut a rongyos ruhájú és sokfelé csalódott gyülekezeti tag: addig már óriási erőfeszítéseket kellett tennie a lelkipásztornak. Az igét ma ki kell emelnünk a hivatalos vasárnapi keretéből és mindennapi barna kenyérré kell tennünk, amelyet unosuntalan odahelyezünk a lelki gondozásunkra bízott lelkek asztalára. Ma a foltos, egyruháju emberek sokszor nem is mennek el a vasárnapi istentiszteletekre. Szégyenük. Nem szabad ezt a szégyenkezést ostorozni. Az Isten házának megbecsülése is benne van ebben az érzésben, nemcsak az emberi hiúság. Az ige kisugárzik a templom boltozata alól: elsősorban a családoknál végzett házi bibliaórák alkalmával. A lelkész is vegye fel ilyenkor a kopott, foltos ruháját, szóval ne a jobbikat. Az emberek a. hétköznapi, kopott ruhákban fognak megjelenni és tömegeket látunk majd olyanokból, akiket templomban sohasem látunk, de ide eljönnek, mert foltosán is jöhetnek. A hétköznap esti vallásos összejöveteleken is mentesíteni kell a nép köztudatát az ünnepi kiöltözködés kényszerhatása alól. Csodálkozva láthatjuk, hogy a hétköznapi vallásos estén esetleg kétszerannyian vannak, mint vasárnap délelőtt. A lelkipásztor igyekezzék a házi bibliaórákat, a komolyság határain belül, a legfesztelenebb testvéri összejövetellé átformálni: önként adódik, hogy szegény és gazdag elvegyül: az igében közelebb sodródik egymáshoz. Helyes, ha járványos idők kivételével, a lelkész távozásakor mindenkivel, aki a bibliaórára eljött, kezet jog és melegen megköszöni a vendéglátó gazda szívességét. Szoba-konyhás lakásban százhatvannyolc léleknek bibliát magyarázni: ez nem a lelki és vallási leromlás, hanem a hitbeli szomjúság biztos jele. Mit jelent ez a meggátlás szempontjából? Nem engedjük tovább romlani a vallási életet. A ház népe ambícióval toborozza majd a bibliaóra közönségét és csodálkozva látjuk, hogy nem mulatságra, hanem komoly tanulmányra mily sokan jöttek össze és kis szoba-konyhás lakásban annyian elférnek, hogy a petróleumlámpa is pislog az elfogyasztott oxigén hiánya miatt. Ez a lelkipásztor személyes környezettanulmánya: találkozik egészen közelről a gyülekezete Ige-éhes tagjaival: egy-egy szó esik, megismeri a bajokat és ha akar segíteni: elindul a mai kor legüdvösebb ereje a vallási leromlás meggátlására: az egyházból kiinduló szeretet-munka, a diakónia. Ennek csak első lépése a vigasztalás. A segíteni-akarás nélkül szűkölködő, csak vigasztalgató kenetességre azt mondom: Istennek nevét hiába ne vegyed! A lelkipásztor ma azt a kényelmes álláspontot nem foglalhatja el: itt már nem lehet tenni semmit. A legszűkösebb anyagi képességekkel rendelkező gyülekezetekben is lehet nagy szívvel, nagy szeretettel^ csodaszerű tényeket felsorakoztatni. Végeredményben a református keresztyénség alapelgondolása az, hogy egy gyülekezetben sem szabad szűkölködő szegénynek lennie. Fontos, hogy a lelkipásztor ne szerepeljen úgy a községben, mint a legmódosabb, de legsziikkeblűbb egyén. Érzem, hogy a perzsaszőnyegekkel telezsúfolt parókhiáról nem áradhat ki ma a lelki felfrissülés: az együttszenvedés, — a compassio erejével. Ez tehát a lelkiismeretünk alapos megvizsgálása: vájjon életem az a puritán lelkészi élet-e, amelyen senkisem botránkozik meg. Nagy szerencsénk, hogy oly szegények a
