Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-07-30 / 31. szám

124. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. Meghajtom azért térdem és fejem a jóságos Isten­nek, mindnyájunk szerető édesatyjának parancsszava előtt és. hálával borulok le trónjának zsámolyához a fegyelemért, mellyel negem egész életem folyásán át atyai ölében hordozott s őszre hajló életem küszö­bén ebben az új munkatérre való elhívásban nyilvá­nuló nagy kegyelmére is méltatott s például állítván elém hivatali elődeim munkabíró esztendeinek hűsé­gét és buzgóságát, a sáfárságnak útját is kijelölte szá­momra, gyarlóságaim elfedezése végett pedig elnök­társam, a nt. Esperes úr személyében adott az Egyház­megyének olyan kormányzó, vezető férfiút és nekem olyan vezető munkatársat, kinek áldozatos hűsége, el nem fáradó kötelességtudása, rendíthetetlen evan­géliumi hite, református anyaszentegyházunk funda­mentális alapjain való szilárd és hajlíthatatlan meg­állása előttem is példa, de mindnyájunk számára is támasz, erő és megnyugvás lehet. De nagy az én bizakodásom egyházmegyénk és egyházközségeink hivatalosaiban és választottaiban, lelkipásztorokban és tanítókban, gondnokokban és presbiterekben s hitem szerint minden gyülekezetünk­ben meglevő, abban a ma talán kicsiny hívő seregben, melynek tagjait református anyaszentegyházunkhoz tar­tozókként nemcsak keresztlevelük alapján vesszük számba, hanem különösen azért, mert élő hiten alapuló szilárd meggyőződésüknél fogva vannak az egyház testébe beépítve. Ez a kicsiny sereg nem annyira az egyházalkotmá­­nyunk adta jogok vindikálásában, hanem sokkal in­kább a kötelesség teljesítésében jár elől jó példá­val, benne tehát meg van a hűség és elszánt akarat arra, hogy lélekkel legyen komoly segítségére azok­nak, kik egyházi életünk hajóját baj nélkül iparkod­nak a mai komor élet háborgó vizein elvezérelni egy reménységesebb jövendő felé. Mert valóban »megnehezedett az idők viharos járása felettünk«, nem csak nemzeti életünkben, de egyháztársadalmi életünkben is megsokasodtak a ba­jaink, felszakadtak, kiújultak a sebeink. Szenvedések próbája alá vettetett a világ! Ez alá a próba alá vettetett egyházi életünk is. A súlyos vál­ságoknak az az áradata, mely az utóbbi esztendők folyamán rázúdult, — ma már megállapíthatjuk, — válogatás nélkül a világ népeire, sőt nagy ember­­tömegekben a lelkek válságává is szélesedett, rázúdult a mi szerencsétlen csonka hazánkra, a mi szétszagga­tott nemzetünkre és az azzal mindig sors-közösségben összeforrott magyar református egyházunkra is. Ha ezeknek a testet-lelket sorvasztó bajoknak az orvosszerét keressük, meg kell állapítanunk, hogy a gyógyszer alkalmazása egy jelentékeny részében a mi hatókörünkön kívül esika mert ^{szándékomon kívül kénytelen vagyok itt egy tőlünk távol eső horizontot is érinteni) a világ anyagi és erkölcsi lerongyolódá­­sának eredő okát ma már minden józanul gondolkodó fo a világháború után kialakított új világfenntartó oszlopának szánt abban a békeműben látja és ismeri fel, mely az evangélium szeretet-törvényeit lábbal ta­posta s emberi bölcselkedéstől, még inkább azonban hatalmi gőgtől, mohó kapzsiságtól és rabló ösztön­től vezettetve szembe helyezkedett az erkölcsi világ­renddel, az ennek alappillérét képező igazság esz­méiével. azzal az igazsággal, mely az örökkévaló Isfen lelkének kisugárzása s a világra vetített fény e. Ám ha ezt a szorongattatásunkat jórészben okozó gyarló emberi alkotást a magunk erejével, egy kis nemzet erejével a föld hatalmasaival szemben meg nem változtathatjuk is, — nincs földi hatalom, mely megtilthassa, hogy a magyar reformátusság az örökké való Istent más rítus szerint imádó magyar testvé­reivel imára kulcsolt kezét összefogva vezeklő, bűn­bánó, hófehér lélekkel ojdaboruljon az igazságos Is­ten trónja' elé és mindennapi buzgó imádságban es­­dekelje le a maga és nemzete számára keresztre fe­szített igazságának győzedelmét s a jóságos Isten megáldó és simogató kezét. Szemünkbe kacaghat a hitetlenség, a felfuval­­kodott önteltség, az Istentagadásban kéjelgő tudálé­kosság, — mi e sátáni kacagással szemben is hívő lé­lekkel hisszük és valljuk, hogy az őrök Istennek ez az igazsága nincs eltemetve, élő bizonyosság, élő valóság az és reánk virrad annak hajnalhasadása, mert Isten malmai lassan őrölnek ugyan, de hibátlanul és maradék nélkül elvégzik az ő munkáikat és darabokra .zúzzák a vaksággal megvert tudatlanságnak és ál­nokságoknak azt a szövedékét, melyet életlehetcfsé­­geinknek és talpraállásunknak útjába vetettek. De viszont azt is hinnünk és vallanunk kell, hogy imádságunk csak úgy ér fel az égig, csak úgy szá­míthatunk annak meghallgatására, ha mi magunk is mindent megteszünk arra, hogy az engesztelődést ki­érdemeljük; ha rendet teremtünk a magunk háza táján; ha hitünk szövedékeibe nem engedünk be két­séget, házunkba bujtogatókat, a magunk, családunk és gyermekeink leikébe hitvallásos gondolkodásunk­tól, világnézetünktől idegen és tisztes tradícióinkkal kiegyenlíthetetlen ellentétben álló ideák mérgét; ha a bőség esztendeiben nagyra növekedett igényeinket ezekben a szorongatóan szűkös időkben megtanuljuk lefokozni, megtanulunk lemondani és szűkös viszo­nyaink között is a ^gyermekeinket és mi arra szoruló magunkat is oktató, nevelő, feddő, védő és keblén hordozó anyaszentegyházunk és annak közintézmé­nyeiért áldozatokat hozni; ha beidegzőidtünk a szenve­dések keresztjének elhordozására, a hántások és csa­pások alázatos, tűrő lélekkel való elviselésére, — mint ezt a sanyargattatások és üldöztetések fűzében meg nem égett, de hajlíthatatlan kemény acéllá edzett, hosszútürő, hitvalló, eklézsiákat fundáló, templomo­kat és iskolákat építő s azokat áldozatos lélekkel fenn­tartó és reánk örökítő áldott emlékezetű apáink és anyáink cselekedték. Cselekedték! Ezen a tetten van itt a hangsúly, ami nem beszédes mozdulatlanságot, nem okosko­dásokkal kendőzött tétlenséget, nem maga-imádó tudá­lékosságot, hanem a hitben naponkint való megújulást, a bűn számára naponkint való meghalást, az áldozatok­tól soha meg nem riadó lelket és e lélekben való mindennapi újjászületést jelentett a mi drága emléke­zetű hitvalló őseinknél, és ha nem akarjuk a pusztulás kárhozatára juttatni a reánk maradt drága örökséget, — a mi református anyaszentegyházunkat, — ugyan ezeket kell jelenteni a ma élő nemzedék számára is. Az idő sürget, itt kopogtat ajtónkon a sorsdöntő kérdés: tudjuk-e, akarjuk-e Isten parancsai szerint reformálni életünket és egyházunkat? Van-é bennünk annyi elszánt akarat, múltúnk iránt annyi megbecsü­lés, jövőnkbe vetett annyi hit és a jövőért való annyi felelősségérzet, hogy ezt a megújulást, ezt az újjá­szülő belső reformációt eltudjuk végezni s az ebben reánkváró harcot önmagunkkal, saját gyarlóságainkkal s hitünknek talán nem is minden hibánk nélkül elhi­­degült, vagy közönyössé vált cselédeivel szemben győ­zedelmesen meg tudjuk-e harcolni?

Next

/
Oldalképek
Tartalom