Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-01-03 / 1. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 1. szám. Pápa, 1932 január 3. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL IGAZG. PÁPA, FŐMŰNK ATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL. FŐISKOLA, Ah IIIEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. Az új esztendő gondjai. A napilapok cikkei és hírei már magukban véve is elég sok anyagot adnak a komoly és gondolkozó ember számára, hogy minden erejét összeszedve, próbáljon megállni a gondok ezer hullámból összetevődött árjában, de újabban az egyházi sajtó is kénytelen rámutatni a gyülekezetek nagy nehézségeire, melyek szinte az összeroskadásig nyomják az egyeseket és intézményeket egyaránt. Mindenki tudja, mert a saját egyéni körülményeiben tapasztalja, hogy válság van és kevés vigasztalást lelünk abban a tényben, hogy ez a válság nemcsak bennünket sújt, hanem végigzúg az egész világon. Pillanatra megdöbbenünk, ha halljuk, hogy az egyik legelőkelőbb holland pénzintézet a fontromlás következtében alaptőkéjének hétszeresét vesztette el, ha leveleket olvasunk, melyekben Amerikába szakadt magyar véreink sírva panaszkodnak az ottani munkanélküliségről és azt írják, hogy haza jönnének, ha pénzük volna. Még az^ ilyen híreket is hamarosan elfelejtjük, ha újabb, nem várt kellemetlen meglepetés ér itthon, a közvetlen környezetünkben. A való élet acélkeménységű igazságával találná magát szemben az, aki szólamokkal akarná a helyzet súlyos nehézségeit letagadni, vagy csak kisebbíteni is. A helyzet elviselhetővé tételéhez és az abból való kibontakozás megtalálásához okvetlen szükséges a tények rideg számbavétele. Ezt végzik most fent és lent egyaránt az arra illetékesek. Ez a felelős*vezetők fájdalmas feladata, ebbe mi nem szólhatunk bele, mert nem ismerhetjük a részleteket és nem láthatjuk átfogó tekintéssel az egészet. Mi akkor a mi kötelességünk? A tűrés és a bizakodás. Mi reformátusok sokszor voltunk már nehéz helyzetben és beigazolódott történetünkben az írás szavának igazsága: aki végig megáll, megtartatik. Mi hozzá voltunk eddig is szokva a tisztes szegénységhez, most meg kell tanulnunk még összébb húzódni, jogos igényekről lemondani. Ezt lehet zúgolódva, fogcsikorgatás közt megtenni, de lehet Jób példáját követve, megalázódni és mélységes szomorúsággal, de hitünket el nem veszítve, zokogni a mindenétől megfosztott Jób megnyugovó szavait: az Úr adta, az Úr vette el, áldott az Úr neve. Ezek az idők azok, amelyekben jó várni és csendességben lenni, mind az Urnák szabadításáig. Krisztus népe a reménység népe. Ő tanít bennünket arra, hogy sohse csüggedjünk el. Nem azért, mert úgy sem segíthetünk a bajokon, hanem azért, mert Isten szeret minket és akik Istent szeretik, azoknak minden egyformán javukra van. A nehézségeket azért adta Isten, hogy legyőzzük azokat és a keresztyének, mint egy hivő tábornok mondotta, azért vannak e világban, hogy megpróbálják a lehetetlent. A hitben való megizmosodásra ép az ilyen idők alkalmasak. A jólétben, a biztos életkörülmények között nem okoz nagy nehézséget hinni a gondviselésben, de nekünk az a kötelességünk, hogy a jelen súlyos bajaiban mutassuk meg hitünk valódiságát és tapasztaljuk meg Istenünk erejét, az evangélium igazságát. Kérjük azért az Urat, hogy növelje hitünket, bátorságunkat. Adjon kitartást, türelmet, hogy ne csak magunk megállhassunk, hanem még másokon, a nálunknál nehezebb viszonyok közé jutottakon is segíthessünk. Ha a gondokat megosztjuk Istenünkkel, a mi szerető atyánkkal, akkor azok elhordozhatók lesznek és Isten az Ő erejét a mi erőtlenségünkben fogja megbizonyítani. Miles. Zwingli az ember. Irta és a pápai ref. theol. akadémiai Tóth Ferenc Önképzőkör 1931 október 31-én tartott emlékünnepén felolvasta dr. Pongrácz József főiskolai igazgató. A Zsidókhoz írt levél szerzője felhívja olvasóit, hogy emlékezzenek meg azokról, akik köztük elöljárók voltak, akik szólották hozzájuk az Isten igéjét és figyelmezvén az ő életük végére, kövessék azok hitét és hozzáteszi: Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ezt a kötelességet teljesítjük ma, amikor emlékezünk arra, aki 400 esztendővel ezelőtt, okt. 11-én, a kappeli síkon vérét ontotta hitéért. Figyelmezünk az ő halálára, de nem azért, hogy őt magasztaljuk, hanem, hogy kövessük hitét, mellyel Istenhez jobban ragaszkodott, mint ehhez a világhoz. Pár évvel ezelőtt Svájcban lévén hivatalos kiküldetésben, Zürichben megszemléltem a nagytemplomot, amelyben Zwingli prédikált, álltam a ház előtt, amelyből kiindult az utolsó útra Kappel felé és felmentem a pompás Központi könyvtárba, amelyben a Zwingli-emlékek külön teremben vannak összegyűjtve. Amikor a reformációi beszédekben a nagy reformátorokról emlékezünk, úgytetszik, mintha azok nem is a mi világunkhoz tartoznának, annyira felettünk állanak, jó látni a kézvonásaikat, a kövezetét, amelyet koptattak, a könyveket, amelyeket forgattak, a szószéket, melyen annyiszor hirdették az igét, mert így közelebb jönnek hozzánk, látjuk, hogy ők is emberek voltak és ha nagyok lettek, azért lettek nagyok, mert a Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz; nekünk is adva van a lehetőség, hogy lelkünk megnövekedjék, engedjék meg azért, hogy ez alkalommal Zwingliről, mint emberről szólhassak, mert ha őt a mindennapi életben szemlélem, annál jobban kidomborodik benne, ami kiemeli őt kora emberei közül. Zwingli nyolc fiú közül a harmadik volt. A néf-
