Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-02-28 / 9. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 9. szám. Pápa, 1932 február 28. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .............................................-......... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .................................................. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZQ. PÁPA, FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE; DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. Iskoláink kérdéséhez. Napilapjaink számoltak be a közelmúlt napokban arról a megdöbbentő tényről, hogy a balmazújvárosi, nagy, református gyülekezet a karácsonyi vakáció eltelte után nem nyitotta meg elemi iskoláját, mert a tanítók fizetéséről nem tud gondoskodni. Ez a szomorú sors fenyegeti ma többi iskolánkat is. Agrárország vagyunk, s a mi egyházunk anyagi állapota is legnagyobbrészt a kisgazdák sorsával van egybekötve. Akkor, amikor egy tehén vagy ló ára egy pár csizma árával vált egyenlővé, s az agrár olló olyan mélyen vág bele a gazda eleven húsába, hogy a falusi gazdák egy pengőket kérnek innen-onnan kölcsön, nem kell hosszasan magyarázni azt, hogy egyházunk anyagi erőforrásai is az elapadás veszélyének vannak kitéve. Itt Dunántúlon is emlegetik már, hogy iskoláink fenntartása napról-napra nehezebbé válik, s »törpeiskoláink« kérdése, amelyről lapunk múlt számában Szilassy Sándor veszprémi egyházmegyei tanügyi elnök írt figyelemreméltó cikket, ma már »iskoláink« kérdésévé nőtte ki magát. Mindamellett is iskoláink kérdésében egyelőre még külön probléma törpe iskoláink kérdése, mivel a közoktatási miniszter azon intézkedése, hogy a felekezeti népiskolák tanítói részére nem folyósít többé fizetéskiegészítő államsegélyt, ha a tanulók száma a harmincat el nem éri, néhány kislétszámu iskolánk kapuját már be is zárta volna; amit azzal sikerült elhárítani, hogy exmittált papnövendékek végzik az ilyen helyeken a tanítói teendőket abban az átmeneti időben, amely alatt elegendő számú lelkésztanító nevelkedik. A fennebb említett cikk érdemes írója a törpe iskolák kérdésében két javaslatot tesz. Alkalmaztassanak bennük tanítónők a helyi tanítói javadalom élvezése mellett, vagy pedig úgy, hogy az egyház használja a tanítói birtokot, s havi 50 pengő fizetést, lakást és sorkosztot ad tanítónőjének. Feltéve, hogy a kérdés jogilag így megoldható, s hogy egy magános fiatal tanítónő a lakást illetőleg is kellőleg el tud helyezkedni, még mindig ott van az a nehézség, amit a cikkíró maga konstatál, miszerint iskoláink legtöbbje még mindig szigorúan ragaszkodik a férfitanítókhoz. Ami különben nagyon érthető is: a férfitanító jobb énekvezér és erőteljesebb iskolavezető; már pedig a hat osztály vezetése éppen eléggé igénybe veszi a tanítót. Rakoncátlan fiúgyermekek fegyelmezése itt egy átlagos erélyű tanítónő számára alig megoldható feladat volna. A preoránciás állásokra pedig (másik javaslataként) végzett papnövendékek alkalmazását ajánlja a cikkíró. Ezt az alkalmaztatást csak átmenetinek gondolja, addig, mig az illetők rendes lelkészekké nem választatnak. Ennek a megoldásnak is meg vannak a nehézségei. Baj volna már a preoráns lelkésztanítóknak 2—3 évenként való változása is. Továbbá: ma, amikor a pápai lelkészképző főiskola annyi ifjú Timotheust nevel, amennyi a kápláni és lelkészi utánpótlás biztosítására elegendő, a preoranciákra nem is jutna lelkésztanító. Marad tehát legjobb megoldással a lelkésztanítóság, amely ellen pedig e gondolat felmerülése óta annyi puskaport elropogtattak már az egyházi sajtó derék munkásai. Különösen az egyidejűleg folyó kettős képzés ellen nyilvánítottak sok aggodalmat: hogy akadályozza a tudományos és lelki elmélyedést, túlságos sok órát vesz igénybe. Erről most csak annyit, hogy a tanítóképzés miatti speciális óratöbblet a teológiai tanulmányok első három éve alatt kb. heti hat óra, ami nem olyan nagy megterhelés, hogy e mellett a papnövendék ne készülhetne kellőleg leendő hivatására. Aggályok merültek fel arra nézve, hogy amikor tényleg munkába áll a lelkésztanító, nem fogja-e a kettős teher alatt kedvét veszteni, nem fog-e hamar belefáradni. Tapasztalatra hivatkozhatunk e téren isa az a káplántanító, aki rendszeres tanítóképzői tanulmányokon ment keresztül, kedvvel tanít, jól érzi magát és éppen nincs panasza terhei miatt. A törpe iskolák kérdését, legalább is az anyaegyházakban, a lelkésztanítóság megoldja. A leányegyházak iskoláiban pedig meg lehetne próbálkozni tanítónők alkalmazásával, de az is lehetséges, hogy ma, amikor a tanítóképzőkből kikerülő ifjú tanítók egyre nehezebben fognak tudni elhelyezkedni, akadnak majd olyanok, akik a helyi tanítói javadalomért is elvállalják a leányegyházak iskoláinak vezetését. A törpe iskolák ügyénél sokkal szomorúbb és aktuálisabb kérdéssé fog válni többi iskoláink kérdése. Reménykedünk abban, hogy az európai politikai feszültség nem vezet a húr elpattanásáig. Ha pedig ez a feszültség enged, a gazdasági válság is enyhülni fog. Hogy ez az enyhülés milyen gyorsan következik be, előre nem lehet megmondani. Addig pedig még öszszébb kell húzódnunk, s át kell bőjtölnünk a nehéz időt, amelyben nem lehet jobb vezérigénk ennél? »Egymásnak terhét hordozzátok«. Miután a népiskolák fenntartása elsősorban a politikai község kötelessége törvényeink szerint, iskoláink válságba kerülésével kézenfekvő megoldás az, hogy a községek vegyék át az iskolákat. Ez azonban azt jelenti, hogy egyházunk kiengedi kezéből az ifjúság nevelésének ügyét, ami pedig éppen erjedésben levő korunkban igen kockázatos lépés. Ezért csak ott folyamodhatunk ilyen megoldáshoz, ahol már nincs más segítség. Nagyon könynyen megeshetik, hogy az így községesített iskolákban szintén nehézségekbe fog ütközni az iskola dologi és személyi szükségleteinek előteremtése, hiszen a községek háztartása éppúgy nagy nehézségek közt vergődik, mint államunk, egyházunk háztartása és saját magánháztartásaink. A neh'éz időkben húzódjunk tehát
