Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-02-14 / 7. szám
26. oldal. DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP. 1932. latnál odafestették a derék rézkarcotok Izrael népét, amint az aranyborjú körül táncol: ez a tilalom az eltiltás képe, másik oldalon Ábrahámét, amint Izsákot feláldozza, mint a valódi istenfélelem és szeretet képét. Luther kis kátéjában páratlanul mély vallásos ösztönnel, Heidelbergi Káténk, ez az eltemetett és elfelejtett kincsesládának kristálytiszta világossággal és bátorsággal viszik keresztül a törvénynek ezt a kettős célját. A Tízparancsolat vaspáncélzata alatt a Krisztus, a hős rejtőzködik, aki a Hegyi beszédben üti fel sisakrostélyát és kijelenti: »Azért jöttem, hogy a törvényt betöltsem«. Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből. Nem be le magyarázzak azért a törvénybe a modern életet, hanem \a Tízparancsolat mértéke alá állítjuk azt. Nem bele er ős zak o ljak Krisztust, hanem mintegy belőle elő hív a, tőle tanuljuk meg az értelmét.( Nem betűt, hanem a Lelkét keressük. I. Az Ótestamentomban nem igen van megrázóbb írás, mint amikor a Tízparancsolatot a Sinai hegy égbenyúló kopár csúcsain, villámlás és mennydörgés közt Isten Mózesnek tudtul adja. Gyermekkorunk első és legmélyebb lelki megrendülései közé tartozik Isten beszéde Mózessel. Isten szuverén fensége már akkor megérintette lelkünket. A szuverén uralkodó mikor törvényt tesz, kihirdeti, honnan veszi a jogot az uralkodásra és a törvényadásra. A szuverén Isten, aki nem a nép kegyétől, vagy választásából veszi a jogot és a felhatalmazást az uralkodásra, mikor törvényét kihirdeti, mégis gondoskodik arról, hogy az ő akarata és fensége a megvetés tárgya soha ne lehessen. Az uralkodás jogát és hatalmát kizárólag magának követeli, azon senkivel nem osztozik és soha senkinek át nem adja. Mint törvényes) és egyetlen uralkodója a világnak engedelmességet követel a hívőtől és hitetlentől. Mindjárt az első szó ezt adja tudtul, hogy ura van a világnak és gazdája van iaz életemnek. Nem a magamé az életem, hanem az Isten tulajdona vagyok. A Tízparancsolat tekintélye laz Istenben Van. Azért mikor a Tízparancsolaí ellen vétkezem, mindig az Isten ellen vétkezem és ellene lázadok fel. Nincs ennél vigasztalóbb szó az ember számára, mint a Tízparancsolat első szava: én vagyok. Tulajdonképpen az egész életünk célja nem más, mint ennek a két szónak meghallása. A múlandóságból a bizonytalanságból, a talánból, a miértből, a honnanból és a hovából, emberi életünknek ebből a sűrű ködéből és süppedő ingoványából érkezünk ki és érkezünk haza, mikor ezt a szót meghalljuk: én vagyok., Figyelj csak rá, milyen sokfélekép hangzik ez a két szó az emberi szívhez egy életen keresztül, de mindig egy értelme van s Isten mindenkinek ezt a két szót mondja. Mikor először suhan át lelkeden a múlandóság — és először fog el a kérdés, mi marad meg az életed munkájából, — s a múlandó és maradandó között, mint a takács vetélője a szövőszéken ide s oda száll a nyugtalan szív és nyugtot nem talál, belehangzik a szó: én vagyok s a lélek, mint a sas a kőszirtre leszáll és megpihen. Minél magánosabb lesz az életút s a lelkünk elkezd kifelé készülődni a világból, mint a költöző madár s szétnéz maga körül s mindennek, ami az övé volt, ami neki drága volt, búcsút int, s lelke elé áll a kérdés, majd ha már néni leszek, — micsoda vígasztalás, ha akkor hangzik a szó: én vagyok. Mikor sírok között és temetőbe járunk, ahova eltemettük a szeretetet, amely eddig elkísért, a bizodalmát, amely megcsalt, s a reménységet, amely csalfa és hiú reménység volt, átfúj a hideg szél: mi marad meg neked, amiért érdemes élni s amiért kell élni: akkor hangzik újra a szó: én vagyok. így szól a világban eltévedt, a világban elfelejtett, a' világban elveszett lélekhez: én vagyok és ha százszor kiáltod is, nincs, nincs Isten, százszor jö rá a visszhang: én Vagyak. Ha ez a szó nem hangzana újból és újból át a világ zűrzavarán, az emberek lármáján, a jajon, sikolyon és »sohse halunk meg« rikoltásán mi volna az élet? Egy nagy svindli, melyre előbbutóbb rájön az ember s fáradtan mosolyog örömén és fájdalmán. De minden, akinek a múlandóság borzalom, hozzámenekül a minden idők Urához s minden múlandóság Királyához. Én vagyok ia te Urad — hangzik a szuverén szó. Uram, aki rendelkezik velem életre-halálra, — de én nem rendelkezhetem felette. Uram, akinek akarata felettem a gondviselés és a sorsom. Olyan Ür is lehetne, aki zsarnok s nem tartozik felelősséggel senkinek és nem idézhető számadásra a történelem, vagy az emberi ész, vagy az emberi igazságosság ítélőszéke elé, — de ő oda idézi maga elé az embert s akivel szemben én felelősséggel tartozom azért is, amit tettem s azért is, amit elmulasztottam. »Neki nincs reám szüksége.«. Nem közelít hozzám hízelgő szóval, hogy nyomorult áldozatomat néki bemutassam, mert tisztelői a mai világban nagyon megritkultak. Nem az én imáim, tiszteletem, vallásos gyakorlatom biztosítja uraságát. Ő az Úr, nélkülem is, teljesen boldog, erős és szuverén. Sem léte, sem urasága, sem istensége — nem emberi elismerésünkön nyugszik. Nekem és nekünk van az Ö uralkodására szükségünk. Ő alkotott és úgy alkotott, hogy míg nincs vele érintkezésünk, addig nyugtalan a szívünk, míg uralmát nem érezzük felettünk, addig anarchiát érzünk a vivilágban és a bensőnkben. Ő a maga számára teremtett bennünket s az urasága: gondviselés. Én vagyok a te Urad Istened. Luther mondja egyik prédikációjában: »Isten olyan valaki a számodra, hogy minden más semmivé lesz számodra«. Mikor azt mondom: Istenem van, akkor olyan nagy dolgot mondtam, hogy minden más nélkül meg tudok lenni, csak Isten nélkül nem. Ezt mondja a Heidelbergi Káté is: »Minden teremtett dolgok nélkül inkább megvagyok, mint Nélküle«. Hadd érintse lelkünket egyenesen a kérdés: Jelent Isten számomra még valamit? Vagy ha kijelentenék, hogy Isten halott, mennék nyugodtan tovább? Csakugyan ő az, aki után vágyakozik a szívem naponta? Csakugyan az egyetlen egy, aki nélkül nem tudnék élni? Ha igen, akkor az első parancsolat bele van írva a szívedbe, ha nem, akkor vigyázz, mert idegen isten foglalta el a szívedet. * Csak egyetlen nagy tettére hivatkozik Isten sokféle jótéteményei között, egyetlenre, de a legnagyobbra, ami velünk ebben a földi életben történhetik: Kihoztalak téged Egyiptom földéről, a szolgálatnak házából. Lehetsz gazdag ebben a világban, felemelhet a hatalom magasra ,az emberek fölé, nevedet szárnyra veheti a hír és dicsőség s bejárhatja a világot, sikerülhet néked minden, boldognak mondhatod magad, megmenekülhettél százszor csodálatosan a haláltól, — de míg ezt nem tudod elmondani: kihozott engem a sötétségből, a bűn szolgaságából, addig halvány sejtelmed sincs az emberi szív legmélyebb bol-
