Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1932-12-11 / 50. szám

Negyvenharmadik évfolyam.

50. szám.

Pápa, 1932 december 11.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ

A lelkészi továbbképzés.1

Midőn a lelkészi továbbképzés ügyében hozott egyházmegyei véleményes javaslatokat összegezzük, a mondanivalót maguk a javaslatok határozzák meg.1 2 Ezeknek a javaslatoknak az alapján megállapíthatjuk, hogy a továbbképzés eszméje a dunántúli egyházkerületben általában kedvező fogadtatásra talált; többféle kifogás merült fel azonban a theologiai tanárok országos konferenciáján javasolt kiviteli mód ellen. A kifogásokat sorra véve, először is ennek a kezdeményezésnek az intencióját kell tisztáznunk, azután pedig a helyzetünknek megfelelő teendők mérlegelése a feladatunk.

I.

1. Mi az intenció? A lelkészek theologiai továbbképzésének előmozdítása, megszervezése és rendszeresítése. A theologiai professzorok ennek a munkának az elvégzésére a törvény betűje szerint nincsenek elkötelezve. Kérem azért, hogy ezt a kezdeményezést olyannak vegye a Nagytiszteletü Lelkészértekezlet, mint amelyet a professzorok az egyház iránt érzett felelősségük tudatában tettek. Tehát egy (éppen nem könnyűnek és kényelmesnek Ígérkező) szolgálat önkéntes és önzetlen felajánlásáról van szó. Ezt a szót, hogy szolgálat külön is hangsúlyozom s azt hiszem, hogy a lelkészi továbbképzés ügyének a szolgálatára theologiai professzoroknál hívatottabbakat a belsősomogyi egyházmegye sem ismer, amely véleményes javaslatában elutasítólag mondja, hogy „a theologiai tanároknak nem a lelkészek képzése a feladata, hanem a lelkészjelülteké!“ S itt még azt az érvelést sem tudom elfogadni, hogy a theologia professzorai „a lelkészi munkakör . . . széles területén nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal“. Erre az érvelésre azt felelhetné valaki, hogy a lelkészek viszont a lelkipásztori munka sokféle gondja-baja közepett a jelenkori theologia terén nem rendelkezhetnek akkora tájékozottsággal, mint a theologiai tudományokkal szorosabb, vagy lazább, de mégis folytonos kapcsolatban álló professzorok. Már pedig ha valaki theologiával akar foglalkozni, mégis csak úgy volna értelme, ha nem a múlt század, hanem a jelenkor theologiai kérdéseivel foglalkozik — különben olyan eredményekre jut, amelyek már eleve túlhaladottak. A lelkészi továbbképzés fontos ügyét tehát csakis a lelkészek és piofesszorok egyetértő, mindkét félre áldozatokat és áldásokat jelentő

1 Előadás a dunántúli református egyházkerület 1932. szept. 19-én tartott lelkészértekezletén.

2 A dolog előzménye az, hogy a theologiai tanárok 1931. évi országos konferenciája javaslatot tett a lelkészi továbbképzés ügyében (1. erre vonatkozóan dr. Varga Zsiginond dolgozatát a Sárospataki Ref. Lapok ezévi első és második számában) s az egyetemes konvent e2t a javaslatot 124 1932. sz. jkvi határozatával véleményezés végett elküldte az egyházkerületekhez és azok útján az egyházmegyékhez.

FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

munkálkodása valósíthatja meg. Meg lehetünk győződve felőle, hogy a gondolatok kicserélése, a közös munka javára szolgálna a lelkipásztor igehirdetésének és a professzor lelkészképző- és nevelő munkájának egyaránt, vagyis kettős haszon háramlanék belőle magára az anyaszentegyházra.

2. Meglehet, hogy a professzorok nem rendelkeznek akkora lelkészi tapasztalattal, mint a lelkipásztorok — bár nekik is van gyülekezetük: a reájuk bízott theologus ifjúságnak ugyanis hivatásuk szerint lelkipásztorai is. De ha mégoly kevés lelkészi tapasztalattal rendelkeznének is, mint ahogy azt a belsősomogyi egyházmegye nyilvánvalóan feltételezi, a theologiai továbbképzést akkor sem úgy képzelnék el, mint ami a lelkipásztorokat szobatudósokká van hívatva átformálni. Isten mentsen minden olyan theologiai továbbképzéstől, amely a szövetkezeti tevékenység és más egyebek mellett egy újabb mód és alkalom lenne arra, hogy a lelkipásztorokat igazi hivatásuk betöltésétől, az igehirdetéstől elvonja és olyan prédikátorokat formál, akik az evangélium kenyere helyett a dogmatika kövével akarják a gyülekezetei táplálni. Nem, amikor a professzorok a theologiai továbbképzés intézményesítését javasolták, igazi theologiai munkásságra gondoltak. Olyanra, amely az igehirdetés szolgálatában áll. Az életből nő ki és az életet szolgálja. Luther azt mondja, hogy az egyházatyákat — akiknek a tanulmányozása a középkorban és a reformáció idején is a theologiai tudományosság alapja volt — azért kell olvasni, hogy olvasásuk az írásba bevezessen. „Most azonban csak azért olvassuk — mondja — hogy megmaradjunk náluk és az írásba soha be ne hatoljunk ; így aztán olyanokká leszünk, mint akik az átjelzést gondosan megnézik ugyan, de a (megmutatott) úton mégsem járnak soha. A szeretett egyházi atyák írásaikkal a Szentírásba akarnak bevezetai és mi éppen azok által kivezettetjük belőle magunkat, pedig mégis csak egyedül az írás a mi szőlőskertünk, ahol néktink mindnyájunknak foglalatoskodnunk és dolgoznunk kellene“. (An den ehr. Adel deutscher Nation . . . XXV. pont.) Ha a mi életünkben nem az a theologiai tudományok szerepe, amit Luther az idézett szavakban megjelöl, az csak annak a jele, hogy reformátoraink útmutatását nem követtük és nem követjük. Következésképen, ha a theologiai tudomány nem szolgálja nálunk az igehirdetést, nem a theologiai tudomány bűne, hanem annak a bizonysága, hogy mi még nem ismerjük, vagy félreismerjük a theologiát — vagyis a mi bűnünk, — ami csak annál sürgetőbbé teszi a továbbképzés intézményes megoldását.

Ezzel már feleletet is adtunk a drégelypalánki egyházmegye kérdésére, hogy „miért üljünk mi Bárdinak. Duhmnak és Benzingernek a lábai elé, amikor Krisztus lábai elé is ülhetünk?“ A megnevezett három theologus intenciójával ugyanis legteljesebb ellentétben volna az, ha mi az ő tanítványai és nem az ő