Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-07-24 / 30. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 30. szám Pápa, 1932 július 24. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ Keresztyén egység és a reformátorok. (Folytatás.) IL A Luther és Zwingli eme közös ügy-közelségének (azonban bármennyire örvendhetünk, a speciális alkalom mégis arra késztet bennünket, hogy relativ ellentétükről szintén megemlékezzünk. Ezzel kapcsolatban előbb itt is4 egy negativ megállapítást kell tennünk. Annak, amit közönségeslen a lutheránusság és reformátussjág ellentéte gyanánt tekintenek, vagyis egyfelől a nyugati reformátusság5 aktivizmusának, másfelől a lutheránusságban a társadalmi rend átformálásától való tartózkodásnak kevés köze van Lutherhez és Zwinglihez, vagy Calvinhoz, sőt azt is mondhatnék, hogy egyáltalán semmi köze sincs. A Nyugat optimisztikus (az emberben rejlő jóra lelkesedéssel építő) aktivizmusa ép’ oly kevéssé hivatkozhatik Zwinglire és Calvinra, mint az állam és a gazdasági élet öntörvényűségét pesszimisztikus-kvietisztikusan hirdető lutheránizmus Lutherre. És amikor a mai theologiai vitákban valamit ezzel a jelszóval utasítanak vissza, hogy kálvinizmus, akkor körülbelül bizonyosak lehetünk afelől, hogy1 ez a visszautasítás a helyesen értelmezett Luthert is éppen úgy éri. A megegyezés Luther és a svájci reformátorok között és az ő közös 'ellentétük a maiak legtöbbjével szemben oly nagy, hogy mi maiak jól tennők, ha magunkkal szemben őket, mint egységet látnok. Ki akarja Calvint, az isteni szuverénitás és a kettős predestináció tanítóját napjaink optimisztikus istenországa-gondolatával kapcsolatba hozni, ki akarja Zvvinglit, az írás theologusát a mi humanistaságunkkal és ki akarja Luthert, a kereskedelem és uzsora kérdését tárgyaló írat szerzőjét, kora valamennyi fejedelmének bátor bírálóját a bárány-jámborságú államegyház keresztyénségével összefüggésben látni? Nem, a reformátorok világhoz való állásfoglalásukban is előbb és mindenekelőtt egyek voltak a hitvallásban: »Ezt egyedül az ige határozza meg« (»Das Wort allein tut’s'«), s egyetértettek abban is, hogy az ige valóban mindent meghatároz és munkál. Csak amikor e közös tétel hangsúlyozására került a sor, akkor merült fel a különbség, a szerint, hogy egyik az igét (»Wort«), a másik pedig a meghatározás, a tett momentumát (»tut’s«) hangsúlyozta benne. Azért természetesen tudatában vagyunk annak, hogy hangsúlyozásbeli különbségek világtörténeti horderejűek lehetnek, még pedig annál nagyobb mértékben, minél inkább alkatrészeire törik egy igazság. Bízvást állíthatjuk, hogy Calvin volt kora legjobb lutheránusa, sőt talán egyedüli igazi lutheránusa. De a későbbi 4 Utalás az 1. rész első bekezdésében mondottakra. 5 Azaz amerikai reformátusság. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK időkben, amikor már nem a dolog lényegéből kiindulva gondolkoztak, a hangsúlybeli különbségnek ellentétté kellett szélesednie. Nem a törvényesség és a hit, vagy a humanista és a bibliai gondolkozás közötti különbség a Luther és a svájciak különbsége, hanem egy különböző viszony-meghatározás az evangéliumban levő indikativus és imperativus, az »ist« lés a »stall« között. Luthernél az indikativus, az »ist«, az imperativust, a »soIl«-t szinte el akarja nyelni és ezért az ő viszonya az adott világrendhez mindenekelőtt a békés belehelyezkedés ebbe a világrendbe. Zwingli és később Calvin energikusan hangsúlyozzák, hogy a miegigazult keresztyén is a »keil« (soll) parancsa alatt áll és azért világhoz való viszonya mindenekelőtt agressíziv s ezt az agresszivitást az evangélium szelleme, közelebbről: az evangélium szelleméből új rend teremtésére irányuló akarat határozza meg. Ott az ál-bensőség a veszedelem,6 itt meg az fenyeget, hogy a specifikusan keresztyéni valami általános ethicizmusban vész el.7 A theoretikus szemlélődésben könnyű emez egyoldalúságok fölé helyezkedni. De rendkívül nehezen megy ez annak, aki, mint Luther, teljes lélekkel harcol a szellemi ember elbizakodottsága ellen — és annak is, aki, mint Zwingli, teljes komolysággal küzd a hús- és vér-ember szellemi tunyasága ellen.8 És mégis mindenkori feladatunk marad, hogy az evangéliumot úgy értsük meg, mint amelyik mindkét fronton győzedelmeskedik: legyőzi egyfelől a hamis szellemüség dölyfét, az aktivizmus hamis önbizalmát és legyőzi másfelől a világi harc előli gyáva megfutamodást, a kvietizmust, amely ál-bensőséggel a világot magára hagyja. Hiszem, hogy a legjobb református tradíciót követem, midőn annak ellenére, hogy itt mint református beszélek — lemondok arról, hogy egyik felekezetet a másik fölé helyezzem. Az, amiben maguk a reformátorok megegyeztek, magasan fölötte állott az epigonok kora koncessziónál is ellentéteinek. Az viszont, amiben tényleg különbözőképen gondolkoztak, olyan természetű, hogy abból a következők során itt és tulnain egyenesen tragikus kihatású egyoldalúságok állottak elő. A konfessziók mögé hatolva, vissza magukhoz a reformátorokhoz és aztán a reformátorok mögé ha6 Azaz a csupán érzelmi keresztyénség. 7 Azaz egy olyan aktivizmusban, mely az erkölcsi cselekvés lázában magáról Istenről s Isten irányító akaratáról is elfeledkezik, tehát végeredményében nem Isten akarata szerinti, azaz nem keresztyéni lesz. 8 Éppen ez a két különböző fronton harcolás az, ami kilátástalanná tette a marburgi vitát. Amikor a vita 15. pontjához, az úrvacsoratanhoz értek, a szereztetési szavak, a „hoc est corpus meum" értelmezésénél Luther az est-et szószerint vette, Zwingli pedig bibliai analógiákra hivatkozással significatnak értelmezte s ezen a ponton megakadt a vita. Luther Zwingliben egyszerre a humanistát, Zwingli viszont Lutherben a gondolkodás konzekvenciáitól visszarettenő középkori barátot látta.
