Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-04-05 / 14. szám
1931. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 57. oldal dott és azt hisszük, hogy erre a megoldási módra adatszerüleg is rámutathatunk. Kevés figyelembe részesült még eddig egyháztörténelmünk munkásai előtt a »deákság« intézménye, ami körülbelül annak tudható be, hogy még nagyon keveset foglalkoztak alaposabban a hódoltság reformációjával. Ehelyütt beérték azzal, hogy feltételeztek bizonyos, oknyomozatilag helyt nem álló körülményeket, melyeken felépítették a maguk kényelmes elméleteit olyan kérdések megoldására, amelyeket a rájuk boruló homály miatt megvilágítani nem tudtak. Nem mondjuk ugyan mi sem, hogy a kérdést teljesen megoldottuk, azonban azt hisszük, hogy egy-két szemponttal közelebb visszük a jövőben e téren elérendő eredményhez. Mindenekelőtt utalunk arra, hogy a XVI. század szóhasználatában a »deák« kifejezés olyan személyt is jelöl, aki egyházi szolgálatra készül vagy már is ilyen szolgálatot teljesít, azonban még nem felszentelt lelkész bármi okból. Egyházi énekköltésünknek egy része ilyen »deákok« műve, akik kétségtelenül nem mindnyájan voltak iskolamesterek vagy vándorlantosok. Családi nevüket jobbára nem is ismerjük, csak keresztnevüket használják, mint a középkor klerikusai vagy erről nevezik őket. A sok közül egy nagyon jellemző példával mutathatunk rá állításaink igazolására Bejthe Istvánról, a későbbi püspökről, írja Orosztony Péter 1566-ban: Bejthe Jánosnak egy fia vagyon a zágrábi püspöknél, egy öccse a Bánffyak prédikátora, István deák a neve.2 Közismert továbbá, hogy iskolamesteri működésben levő, de lelkészi pályára készülő férfiakat is »deák« névvel jelölnek e század folyamán. Mindezzel kapcsolatban rá kell mutatnunk arra, hogy a hódoltsági defterekben, kevésszámú lakosokkal biró falvakban is bukkanunk ilyen deákokra, akik ott aligha csak iskolamesteri teendőket, mint inkább lelkészi funkciókat teljesíthettek. Kézenfekvő ugyanis az a feltevés, hogy a földmívelő nép előtt, mely őket alkalmazta, nem annyira a gyermekek betűre oktatása, mint inkább a magnk lelki szükséglétének kielégítése volt a fontosabb. Elvégre is, ha nem így lett volna, akkor a századvégi zsinatoknak nem kellene határozatba venni, hogy a pásztorok ne csak prédikáljanak, hanem a »gyermekeket a keresztyénség fundamentumaira és a hit ágazataira« is tanítsák. (Hercegszőllősi 10. art.) Hiszen ha ez a népnek is nagyon szivén feküdt volna, lett volna rá elég módja, hogy pásztorát a felsőbbség nélkül is ily irányú munkára késztesse. Továbbá a régi zsinati végzésekből is látható, hogy a képzett lelkészekben még a 70-es évek táján is nagy volt a hiány és voltak »félelmes helyek« is, amire pl. a Réczés-féle kánonok 36. art.-ban van hivatkozás, amely alatt a végeket értették. Ezek közé tartozott pedig Somogy északi része is. Ilyen helyekre pedig és a megfelelően képzettek hiányában, ahogy olvasható volt eddig is, maguk az egyházi hatóságok is megengedték kisebb képzettségű, Írástudó és jóerkölcsü férfiaknak felszentelését (Hercegszőllősi kán. 6. Réczés kán. 8. 36. art.) nyilvánvalóan azért, mert — a vocatio után történvén csak ia felszentelés —, a nép ilyeneket már úgyis alkalmazott, akiket gyülekezeteikkel együtt éppen ilyen módon a területi szervezet mielőbbi kiépítése érdekében a zsinati atyák hatáskörük alá kívántak kapcsolni. Bizonyos dolog az is, hogy ezek a deákok, kivált egészen csekély képzettség, egyházhatóságilag ideig-V\ lenes alkalmazása mellett, vagy más okok miatt, nem mindenütt voltak kaphatók arra, vagy nem is állt módjukban (a felszentelésért fizetni kellett [1. Here. 29. Récz. 35. art.)J, hogy az egyházi szervezetbe beilleszkedjenek. Nem lettek tehát sohasem »pásztorok«, hanem maradtak »deákok«, kivált azokon a »félelmes helyeken«, hová a Réczés-féle kánonok 36. art.-a amúgy is küldte őket. S ahol a vizitáció igen korai szorgalmazása mellett sem érte el őket mindenkor az egyházi felsőség keze, amelyre még a XVII. századból is találunk utalást. Azonban minden deákságuk mellett is bizonyára tették, ahogy tudták, a dolgukat. Habár a kiadott török kincstári defterekben a kiadók nem közölték mindenütt a lakók nevét, mégis tnódunkban áll ilyen deákokra éppen a 70-es évek tájékán területünkön is rámutatni, sőt éppen azokon a helyeken, ahol később virágzó ref. gyülekezeteket találunk. így a simontornyai szandsák 1571—72-iki fejadó defterében, — az összeírás ugyan 1574-ben készült,3 4 — van Püspökszékelyen (ma Nagyszékely) egy János deák, Felsőendréden Gergely deák, Ságvároti György deák, Nagyberényben Márton deák a lakók között, sőt az utóbbi helyen egy Albert nevű »pap« is, akinek azonban egyházi hovatartozandósága felől csak a puszta nevéből hímet aligha várhatunk. A koppányi szandsák 1573—74-iki fejadó defterében* pedig, ahonnan később ref. gyülekezetről van tudomásunk a következő helyeken találunk deákokat: Egyházaskapolyon Csákón deák, Kőröshegyen Mátyás deák, Csehiben Péter deák és még egy-két helyen, ahol viszont később nem volt tudomásunk szerint ref. gyülekezet, többek között a szandsák székhelyén, Koppányban. Igaz, hogy ez a szám ilyen nagy területhez felettébb csekély, valamint kétségtelen az is, hogy az összes nagyobb falvakban vagy városokban nem látunk rendszeresen mindenütt a lakók között deákokat. Azonban mégsem hunyhatunk szemet azelőtt a tény előtt, hogy ilyen deákok területünkön mégis csak népesebb helyeken találhatók és azon a részen főleg, amely a XVII. századbeli traktusnak éppen a gerincét alkotta. Bár bizonyos dolog az is, hogy a török, olyan helyek lakosainak névsorából következtetve, hol ismerjük a lelkipásztor nevét, a keresztyén papot rendszerint nem rótta meg fejadóval és így hiányozhatik a mi területünkön is a lakók névsorából a prédikátor neve, ha volt ilyen tényleg, azonban ez nem zárja ki azt, hogy a fel nem szentelteket, akiket tehát a nép sem tartott szorosan véve papnak, adó alá fel ne vegye és e deákok alatt ne azokat értsük, akiket éppen keresünk. Mert azzal a másik eshetőséggel számolva, hogy e szórványosan jelentkező deáklakók alatt- pusztán világi foglalkozású, betűvetéshez értő emberek rejtőzzenek, kereshetnénk ilyeneket a jelentősebb városokban (pl. ígal, Karád) többet is, hogyha viszont olyan helyeken, mint Marcali tényleg háromra is akadunk, azok között természetesen nemcsak egyházi személyek is szerepelhetnek. A nép szemében az írástudó ember deák volt, a török pedig utána irta, édes-keveset törődvén azzal, hogy mi volt tényleg a foglalkozása, mig mi joggal felvethetjük azt a kérdést: mit csináltak ezek a deákok ilyen helyeken, vájjon nem azt-e, amit másutt, t. i. a maguk tudásával, szellemi és technikai készségével szolgálták a reformáció ügyét. Ilyen deákok és kellő előképzettség nélkül felszentelt Drédikátorok ugyanis a reformáció idején bőven le-3 Velics-Kammerer, Magyarországi török kincstári defterek, II. k. 438-452. 4 Velics Kämmerer, I. m. II. k. 463-83. o. 2 Történelmi Tár,, 1909. évf.224. o.
