Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-04-05 / 14. szám
58. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931 Lettek, csak a mi területünkhöz közel is onthatta őket a kálmáncsai, de főleg a század egész második felén át a tolnai iskola. Figyelembeveendő az is, hogy a különféle postillák, prédikációs könyvek, amelyekben szintén bővelkedik a század második fele, éppen az ilyen kisebb képzettségű egyházi szolgák számára készültek s hogy tényleg nagy volt utánuk a kereslet, egy-egy postillának ismétlődő kiadása is bizonyítja. Különben is Wittenbergben végzett papjelölteket a folyton dűlt területek szegénysége nem alkalmazhatott, elkapkodták azokat kedvezőbb viszonyok közt élő módosabb helyek és gazdag főúri pátronusok.5 Mind a reformátoroknak, mind a hódoltság szükebb javakkal megáldott részeinek be kellett érni tehát az Úr olyan hirtelen kiképzett harcosaival, akiket a nagy szükségre tekintettel idő előtt is útnak kellett bocsátani.6 Mint a szegénység papjai élhették azután szűk és nyomorult viszonyok között életüket, hiszen azt sem tudhatták, hogy mikor kell felvenni a vándorbotot, mert a dúlások közepette elpusztult falujokból szélnek ment a népük. Az az egyházi szervezet, amelyről a széleslátókörű, ÍJalán külföldet járt, nagy képzettségű papok gondolkodhattak, egyebek között csak az évenként kétszer tartandó zsinatjai miatt is (ahogy a Here. 15. srt. rendeli) ajz ő számukra a politikai állapotok nyugvópontra jutásáig csak távoli álomkép, sőt 'egyenesen teher lehetett volna. úegyünk tisztában azért azzal, hogy az olyan csekély népességű helyek, mint amelyből a Simontornya és Koppány szándsákjának falvai a török hódoltság első idején nagyobbrészt állottak, még két három falu összeállása esetén sem tudott ekkor még magasabb, főiskolai képzettségű papot nemhogy kapni, de eltartani sem. Be kellett nekik érni olyan kisebbigényű, alacsonyabb színvonalú emberekkel, akik csak deákok voltak és azok is maradtak. Azonban kétségtelen mégis az, hogy ezek a nyomorult, névtelen deákok lobogtatták meg itt a reformáció zászlaját, vitték azt diadalra és segítették oda a reformátori egyházakat, hogy körülbelül 1570—80 között itt is megindulhatott a szervezkedés és mind határozottabb alakban bontakozhatott ki az a kálvinista egyház, amely alig egy félszázad alatt az egész megyében diadalmaskodott. Különben is, ha az eddigi fejtegetéseket magunkévá tesszük, nem valami rendkívüli dologgal, de mindenben hasonló jelenséggel állunk szemben, mint a katholikus egyház új szervezkedése idején a XVII. században s amit nyilvánvalóan a reformátori egyházaktól vett is át emez. Ennek sem volt összeomlása után elegendő papja, sem anyagi ereje, a nép egyrésze tehát, amely megmaradt a katholikus vallásban, alkalmazott fel nem szentelt vagy szentelhető, kisebb képzettségű férfiakat, akik katholikus szellemben végeztek egyházi tevékenységet. Működésük köre azonban igen széles volt, mert egyebek között keresztelés, esketés, temetésre és prédikálásra kaptak »lioentiát«.7 Ilyen licentiátust találunk éppen a mi területünkön Mernyén is, ahol a mieinkhez hasonlóan Miklós deák volt a neve, valamint Qöllén.8 Ezt az intéz5 Eszéki Imre Flacius Mátyáshoz Tolnáról 1549. aug. 3-án irt levelében is panaszolja, hogy azok a lelkészjelöltek, akik Wittenbergből hazatérnek, a hódoltságot kerülik. 1. Egyháztörténelmi Emlékek, V. k. 189, 1. 6 A 17.század elején is gyakorta találunk a somogyi hódoltságból utalásokat arra, hogy valamely község papja még „gyermek“. 7 Juhász Kálmán, A licentiatusi intézmény Magyarországon, Budapest, 1921, 43. o. 8 Juhász, I, m. 18. 62. ményt sem az egyházi szervezet létesítette, hanem a paphiány és nép, hogy magán segítsen hívta létre, csak utóbb kapcsolta be a lie ént ki adásával a katholikus egyház ,a maga szervezetébe, mint ahogy a prot. egyház a felszenteléssel a maga embereit. Amikor a hódoltság egyháztörténetét kutatjuk s itt is a végbeliekét, le kell számolni azzal, hogy más területektől elütő leg fejlődött és alakult itt ki a ref. egyház, ha tudjuk is azt, hogy a hódoltság kedvezőbb részein vagy ott, hol utóbb történt a hódolás, egészen más volt is a helyzet.9 Miklós Ödön. 9 Fejtegetéseinket alátámasztó bizonyítékok közé kell sorolnunk 17. századbeli kánonainknak, melyek területünkön érvényben voltak, egyes intézkedéseit is. így különösen azokat, amelyek a lelkipásztornak a törvényes felsőbbség közbejöttével történendő alkalmazására vonatkoznak (Patay-féle kán. 16 art Alsóörsi kán. 15. art) Továbbá azokat, amelyekben intézkednek olyan lelkészekről, akik törvényes meghívás és püspöki engedelem nélkül tanítanak (Patay-kán. 25. őrt.) Az utóbbi rendelkezést hódoltsági területen az elgondolt módon természetszerűleg nem mindig lehetett keresztülvinni, azért az alsóőrsi kánonok egy évtizeddel később (1623) ezt azzal egészítik ki, hogy „amely eféle gyülekezet a maga szabadságával vitt tanítót... a szent gyülekezetnek végezése és törvénye ellen megakarja tartani . . . tanító nélkül hagyatik“ (24 art.). Amely perhorreszkált tényekben nézetünk szerint nem kizárólag az egyházi jórend alól való kibúvást kell látnunk, hanem a lakosságnak egyházi téren évtizedekkel korábban teljesen szabad eljárásának utórezgéseit is. Részlet a Magyar Evangéliumi Missziói Szövetség pápai csoportjának 1931 március 27-én tartott V. rendes gyűlésére készült titkári jelentésből. Isten iránti hálának kifejezésével kell kezdenem évi jelentésemet. Az Ő kegyelméből munkálkodhattunk az elmúlt esztendőben, mely,, helyi csoportunknak már hatodik esztendeje volt. Az Ő kegyelme engedte meg, hogy most egy újabb határkőnél megállva, visszapillanthatunk. Az elmúlt esztendőben valóban volt alkalmunk megtapasztalni Istenünknek nagy kegyelmét. Az egész esztendő olyan jeleket mutatott, melyeknek szemlélése közben meg kellett látnunk Isten kezét, mellyel belenyúl népek, emberek életébe. Az első ilyen jele volt Isten kezének az, ami Molnár Mária testvérünkkel történt. Mióta csak elment az Admiralitás szigetekre, hogy ott Istennek szentelve életét, veszély és viszontagság közepette lángra szítsa az evangélium tüzét sok, sötétségben élő embertestvérünk szivében, azóta mindig aggódó reménykedéssel kisértük munkáját, azóta mindig beleszőttük imádságunkba az ő nevét, segedelmet és erőt könyörögve számára a Min-r denhatótól. Mi, ha talán nem tudjuk is teljesen beleélni magunkat a misszió nagy gondolatába, ha mindannyian nem is látjuk át teljesen annak a jelentőségét, hogy az evangélium milyen áldásokat vihet magával a pogány népek életébe, — annyit mégis mindnyájan megsejtünk, hogy a misszió n valami igen nagy dolog, Jézusunk parancsa, s amit Ő rendelt, annak igen fontosnak kell lenni az egész világ valamennyi embere számára. Épen azért lehetetlen, hogy ne kisérje aggódó éber figyelem mindazoknak a lépéseit, akik Jézusnak eme parancsát teljes szivvel és minden képességükkel követni akarván, eljndultak azon az utón, mely az üdvösség hirdetésének az útja, de amely utón szenvedés, betegség és halál leselkedik. Minden misszionáriust imádsággal kisérünk mi, bármilyen népből vagy
