Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-03-08 / 10. szám

40. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. nek, az egész embernek öntudatában és léteiében meg kell újulnia, azért a kijelentés ebben a szerepkörben az írásban és egyházban együttesen folytatódik to­vább. Mind a kettő a legszorosabb viszonyban van egymással. Az írás az egyház világossága, az egyház az írás élete. Az egyházon kivül az írás talány és ho­mály. Újjászületés nélkül senki sem ismerheti meg. Aki nem részesül annak életében, az az értelmét és jelentését sem tudja megérteni. És viszont az egyház élete is titok, ha az írás nem veti rá fényét. Az írás megmagyarázza az egyházat, az 'egyház megérti az írást. Az egyházban erősíti és pecsételi meg az írás a maga kijelentését és az írásban tanulja a keresz­tyén, tanulja az egyház önmagát megérteni Istenhez és a világhoz való viszonyában, múltjában, jelenében és jövőjében. Tehát az írás nem áll önmagában. Nem szabad azt deisztikusan felfogni. Évszázadok történetében gyökerezik s gyümölcse annak a kijelentésnek, amely Izraelben és Krisztusban adatott. De azért nem olyan, a tovatűnt időkből itt maradt könyv, amely csak a múlt alakjaival és eseményeivel hoz összeköttetésbe bennünket. A Szentirás nem száraz elbeszélés és nem öreg krónika, hanem a mindig élő, örökké ifjú ige, amelyet Isten most és minden időben kibocsát az Ő népéhez. A Szentirás Istennek folyton tartó beszéde mi hozzánk. Nem arra való, hogy históriailag tudassa velünk azt, ami a múltban történt. Nem az a célja, hogy történeti elbeszélést adjon nekünk a megbízha­tóság mértéke szerint, amely a többi tudományokban követelmény. A Szentirás iránykönyv; ami hajdan meg­hatott, a mi okulásunkra íratott meg, hogy alázatosság és az írások vigasztalása által reménységünk legyen. A Szentirás a Szent Lélek közreműködésével Íratott, azért, hogy Öt szolgálja az egyház vezetésénél, a szen­tek tökéletesítésénél, a Krisztus testének felépítésé­nél. Benne mindennap jön Isten az Ő népéhez. Benne beszél gyermekeihez, nem a távolból, hanem közvetlen közelről. Benne jelenti ki magát napról-napra a hívők előtt kegyelmének és igazságának teljességében. Ál­tala műveli a könyörületnek és hűségnek csodáit. Az írás örök rapport az ég és föld között, Krisztus és az Ő gyülekezete között,* Isten és az Ö gyermekei között. Nem csupán a múlthoz köt bennünket, hanem oda fűz az egekben élő Úrhoz is. Az írás a viva vox Dei, epistola Dei omnipotentes ad suam creaturam. Szava által teremtette Isten a világot, szava által tartja fenn; de szava által is teremti újjá és készíti elő azt lako­zására. Az ihletettség iezért állandó tulajdonsága a Szentirásnak. Nem csupán abban a pillanatban inspi­­ráltatott, amikor könyvvé lett; most is inspirált. Di­­vinitus inspirata est scriptura, non solum dum scripta est Deo spirante per scriptores; sed etiam dum legi­tim Deo spirante per scripturam et scriptura ipsum spirante. A kijelentésből származva, az ihletés tartja meg elevennek és teszi efficax-á. A Szent Lélek az, aki a próféciát és csodát, írást és egyházat fenntartja és egymással összeköttetésbe hozza s aki így a paru­­siát előkészíti. Ugyanis amikor lét és öntudat telje­sen megújulnak, akkor a kijelentés eléri célját. Akkor az írás nem szükséges többé. Az ihletettségben Isten­nek minden gyermeke részesül akkor. Mindnyájan az Úr által taníttatnak és az Ő templomában Neki szol­gálnak. Prófécia és csoda természetté válnak, mert Isten népe között lakozik. (Vége.) „Azok a mustrák“!* (Válasz Sulacsik lelkésztestvérnek.) Ha a fentemlített cikkben nem volna egy ilyen kitétel: »nagyon boldog volnék, ha ezt a cikket kö­vetnék az ellenvélemények, vagy az azonos gondola­tok«, talán meg sem próbálkoznék a cikkel, annak mélyebb tartalmával foglalkozni. Napirendre térnék felette, mint oly sok és különböző megnyilatkozás fe­lett, melyek sejtetik, hogy van valami, ami nincsen rendben, de nem tiydják kibogozni azt a szálat, mely­nek megtalálásával megtalálnánk a bajnak az okát. Mindenek előtt leszögezem azt, hogy annak az őszi, egyházkerületi lelkészértekezleten történt felszó­lalásnak nem szabad lett volna úgy elhangzani, hogy a lelkésztestvérek részéről nyomban ne követte volna az ellenvélemény. Egy kedves, sírban nyugvó professzorunk azt mondta: édes fiaim, vegyék tudomásul, hogy káp­lánnak csak az menjen eí, aki legalább 50 drb. ki­váló íróktól származott prédikációt, kitünően meg­tanult. Tökéletes igaza volt! Szükség volt és lesz kezdő ifjúnak arra, hogy stílust sajátítson el; hogy gondolatokat tudjon szép és ékes szavakkal kifejezni, hogy lámpaláz közben el ne tévedjen; hogy higgadtan, iíyugodtan adhassa át magát a szent szolgálatnak. Egy ugyancsak kedves, új professzor, ki csak nemrég lett gyakorló lelkész, meg ezt mondotta: »az a baj, hogy mi lelkészek mindig csak adunk s nem veszünk. Szükség van arra, hogy kapjunk, azaz tanul­junk, hogy ki ne merüljünk, hogy adhassunk«. Én azt hiszem, hogy ezzel a '’két példával világosan a3- tam bizonyítékát annak, hogy úgy az ó, mint az új theologia képviselőinek az irányzata teljesen egyező. Sem az ó, sem az új theologiai professzorok és sem az ó, sem az új gyakorló lelkészek (megjegyzem nem szeretem az ó és új elnevezést használni, de kénytelen vagyok a kitétel folytán; mert vannak ó-k és mindig újak és vannak újak és mindig ó-k) ezalatt nem értették és nem értik a szószerint való betanu­lást, de értik alatta irók műveinek tanulmányozását. Azokban a beszédekben kifejtett örök igazságoknak megismerését. Azoknak az igazságoknak helyhez, idő­höz, körülményekhez való ügyes alkalmazását. Ki­dolgozásában az egyéniségnek kidomborodását; a hall­gatóság milyenségéhez, lelkiállapotához való alkal­mazását. És kérdezem, van-e olyan gyakorló lelkész, aki megengedi magának azt a rút tunyaságot, hogy még azt a fáradságot sem veszi, hogy kollégáinak megje­lent művét, hacsak teheti (sajnos, annyira leromlott anyagi viszonyaink között, már meg sem tudjuk sze­rezni müveiket, hogy ezzel is lerónánk irántuk a hála és tisztelet adóját törekvésükért s ezzel is hozzásegí­tenénk őket nemcsak egy kis nagyobb falatka kenyér­hez, hanem a deficit elkerüléséhez) meg ne szerezze s ne tanulmányozza. Nem tudom azonban azt hinni, hogy egv is van lelkésztestvéreink között olyan, aki csak azért veszi meg, hogy azokat a beszédeket be­magolja s kollégám szerint mint leckét felmondja. Merész állítás! Avagy e szerint nem is szabadna megjelenni prédikáció köteteknek? Hiszen egy tö­rekvő, tudós lelkésznek egész lénye, élete, hite azok­ban a beszédekben domborodik ki, melyeknek meg­jelenése nélkül, nyilvánosságra hozatala nélkül nem * Sajnos, lapunk szűk terjedelme miatt, e cikkből csak a főbb részleteket közölhetjük. Szerkesztő.

Next

/
Oldalképek
Tartalom