Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-03-08 / 10. szám
40. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. nek, az egész embernek öntudatában és léteiében meg kell újulnia, azért a kijelentés ebben a szerepkörben az írásban és egyházban együttesen folytatódik tovább. Mind a kettő a legszorosabb viszonyban van egymással. Az írás az egyház világossága, az egyház az írás élete. Az egyházon kivül az írás talány és homály. Újjászületés nélkül senki sem ismerheti meg. Aki nem részesül annak életében, az az értelmét és jelentését sem tudja megérteni. És viszont az egyház élete is titok, ha az írás nem veti rá fényét. Az írás megmagyarázza az egyházat, az 'egyház megérti az írást. Az egyházban erősíti és pecsételi meg az írás a maga kijelentését és az írásban tanulja a keresztyén, tanulja az egyház önmagát megérteni Istenhez és a világhoz való viszonyában, múltjában, jelenében és jövőjében. Tehát az írás nem áll önmagában. Nem szabad azt deisztikusan felfogni. Évszázadok történetében gyökerezik s gyümölcse annak a kijelentésnek, amely Izraelben és Krisztusban adatott. De azért nem olyan, a tovatűnt időkből itt maradt könyv, amely csak a múlt alakjaival és eseményeivel hoz összeköttetésbe bennünket. A Szentirás nem száraz elbeszélés és nem öreg krónika, hanem a mindig élő, örökké ifjú ige, amelyet Isten most és minden időben kibocsát az Ő népéhez. A Szentirás Istennek folyton tartó beszéde mi hozzánk. Nem arra való, hogy históriailag tudassa velünk azt, ami a múltban történt. Nem az a célja, hogy történeti elbeszélést adjon nekünk a megbízhatóság mértéke szerint, amely a többi tudományokban követelmény. A Szentirás iránykönyv; ami hajdan meghatott, a mi okulásunkra íratott meg, hogy alázatosság és az írások vigasztalása által reménységünk legyen. A Szentirás a Szent Lélek közreműködésével Íratott, azért, hogy Öt szolgálja az egyház vezetésénél, a szentek tökéletesítésénél, a Krisztus testének felépítésénél. Benne mindennap jön Isten az Ő népéhez. Benne beszél gyermekeihez, nem a távolból, hanem közvetlen közelről. Benne jelenti ki magát napról-napra a hívők előtt kegyelmének és igazságának teljességében. Általa műveli a könyörületnek és hűségnek csodáit. Az írás örök rapport az ég és föld között, Krisztus és az Ő gyülekezete között,* Isten és az Ö gyermekei között. Nem csupán a múlthoz köt bennünket, hanem oda fűz az egekben élő Úrhoz is. Az írás a viva vox Dei, epistola Dei omnipotentes ad suam creaturam. Szava által teremtette Isten a világot, szava által tartja fenn; de szava által is teremti újjá és készíti elő azt lakozására. Az ihletettség iezért állandó tulajdonsága a Szentirásnak. Nem csupán abban a pillanatban inspiráltatott, amikor könyvvé lett; most is inspirált. Divinitus inspirata est scriptura, non solum dum scripta est Deo spirante per scriptores; sed etiam dum legitim Deo spirante per scripturam et scriptura ipsum spirante. A kijelentésből származva, az ihletés tartja meg elevennek és teszi efficax-á. A Szent Lélek az, aki a próféciát és csodát, írást és egyházat fenntartja és egymással összeköttetésbe hozza s aki így a parusiát előkészíti. Ugyanis amikor lét és öntudat teljesen megújulnak, akkor a kijelentés eléri célját. Akkor az írás nem szükséges többé. Az ihletettségben Istennek minden gyermeke részesül akkor. Mindnyájan az Úr által taníttatnak és az Ő templomában Neki szolgálnak. Prófécia és csoda természetté válnak, mert Isten népe között lakozik. (Vége.) „Azok a mustrák“!* (Válasz Sulacsik lelkésztestvérnek.) Ha a fentemlített cikkben nem volna egy ilyen kitétel: »nagyon boldog volnék, ha ezt a cikket követnék az ellenvélemények, vagy az azonos gondolatok«, talán meg sem próbálkoznék a cikkel, annak mélyebb tartalmával foglalkozni. Napirendre térnék felette, mint oly sok és különböző megnyilatkozás felett, melyek sejtetik, hogy van valami, ami nincsen rendben, de nem tiydják kibogozni azt a szálat, melynek megtalálásával megtalálnánk a bajnak az okát. Mindenek előtt leszögezem azt, hogy annak az őszi, egyházkerületi lelkészértekezleten történt felszólalásnak nem szabad lett volna úgy elhangzani, hogy a lelkésztestvérek részéről nyomban ne követte volna az ellenvélemény. Egy kedves, sírban nyugvó professzorunk azt mondta: édes fiaim, vegyék tudomásul, hogy káplánnak csak az menjen eí, aki legalább 50 drb. kiváló íróktól származott prédikációt, kitünően megtanult. Tökéletes igaza volt! Szükség volt és lesz kezdő ifjúnak arra, hogy stílust sajátítson el; hogy gondolatokat tudjon szép és ékes szavakkal kifejezni, hogy lámpaláz közben el ne tévedjen; hogy higgadtan, iíyugodtan adhassa át magát a szent szolgálatnak. Egy ugyancsak kedves, új professzor, ki csak nemrég lett gyakorló lelkész, meg ezt mondotta: »az a baj, hogy mi lelkészek mindig csak adunk s nem veszünk. Szükség van arra, hogy kapjunk, azaz tanuljunk, hogy ki ne merüljünk, hogy adhassunk«. Én azt hiszem, hogy ezzel a '’két példával világosan a3- tam bizonyítékát annak, hogy úgy az ó, mint az új theologia képviselőinek az irányzata teljesen egyező. Sem az ó, sem az új theologiai professzorok és sem az ó, sem az új gyakorló lelkészek (megjegyzem nem szeretem az ó és új elnevezést használni, de kénytelen vagyok a kitétel folytán; mert vannak ó-k és mindig újak és vannak újak és mindig ó-k) ezalatt nem értették és nem értik a szószerint való betanulást, de értik alatta irók műveinek tanulmányozását. Azokban a beszédekben kifejtett örök igazságoknak megismerését. Azoknak az igazságoknak helyhez, időhöz, körülményekhez való ügyes alkalmazását. Kidolgozásában az egyéniségnek kidomborodását; a hallgatóság milyenségéhez, lelkiállapotához való alkalmazását. És kérdezem, van-e olyan gyakorló lelkész, aki megengedi magának azt a rút tunyaságot, hogy még azt a fáradságot sem veszi, hogy kollégáinak megjelent művét, hacsak teheti (sajnos, annyira leromlott anyagi viszonyaink között, már meg sem tudjuk szerezni müveiket, hogy ezzel is lerónánk irántuk a hála és tisztelet adóját törekvésükért s ezzel is hozzásegítenénk őket nemcsak egy kis nagyobb falatka kenyérhez, hanem a deficit elkerüléséhez) meg ne szerezze s ne tanulmányozza. Nem tudom azonban azt hinni, hogy egv is van lelkésztestvéreink között olyan, aki csak azért veszi meg, hogy azokat a beszédeket bemagolja s kollégám szerint mint leckét felmondja. Merész állítás! Avagy e szerint nem is szabadna megjelenni prédikáció köteteknek? Hiszen egy törekvő, tudós lelkésznek egész lénye, élete, hite azokban a beszédekben domborodik ki, melyeknek megjelenése nélkül, nyilvánosságra hozatala nélkül nem * Sajnos, lapunk szűk terjedelme miatt, e cikkből csak a főbb részleteket közölhetjük. Szerkesztő.
