Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-09-13 / 37. szám
1931. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 173. oldal. AZ ÖREG ISKOLA. (Pápa.) Négyszáz esztendős alma máterünk, Ma ide gyűltünk, hü diákjaid. Sok jó magyar szív ünnepel velünk S szeretetét neked kínálja itt. Hitnek s tudásnak régi meleg fészke, Az voltál mindig, az vagy és az lész te: Hit és tudás itt meg nem ingva áll S erősebb a pokol kapuinál. A nemzeté vagy, ősi és örök, Jó iskolánk, s állsz rendületlenül. Nem bírt veled sem osztrák, sem török, Csak bujdosál az üldözők elül. Professzorok s diákok titkot tartva Bolyongtak véled híven, erre-arra, Tanítva és tanulva itt s amott, Elvetve és bevéve a magot. Nagyvégre visszatérhetél ide; A vándorlásban nőttön nőtt erőd: Gyermekből ifjú, bátor és üde, Zord múlt után a szebb jövő előtt. Tudásunk házát itt ujhodva raktad, A munkák többé itt meg nem szakadtak; Egy épületből több is lön megint, És valahány van, többé meg nem ing. De Márton István hadd idézzelek, író, tanító polihisztorunk. Ez a tudós faj, bár kivész veled, Mi emlékednek híven hódolunk. Átmérte elméd az egész világot, Alvó tudásra ébresztőn kiáltott, — Mi zöngte vissza, mely ház és terem Az iskoládat, én nem ismerem. Első nekem az ó-kollégyiom, Még áll s merengek száz éves falán. Itt volt diák Petőfi, itt bizony, S Jókai — s büszkén vallom: az apám! És mennyi még!. .. nagy század sok magyarja, Kinek nevét feledség nem takarja — S az ősz Bocsor a hü ifjakra itt Kongatta Karthágó harangjait. Majd nőttön-nőttek ki az ősi föídbül Az óhoz új meg új épületek. Imé a vén törzs gazdagon kizöldül S hoz új virágot, új leveleket. Itt új diákok buzgó új tanárok Színe elé új tudományért járnak. így új virágból új gyümölcsök érnek — És színmézt csurgat mind, nem gyilkos mérget. Az ifjak élvezék előbb csupán, Ma már leányok is ; nekik sem árt; Szép lelkűk szebb lesz jó leckék után, Nemes tudás nem lop szivükbe kárt. Isten, haza, becsület iskolája Itt áll! . . . Mind boldog, aki buzgva járja. Ezt jártam én is egykor kis diákul És első voltam, nem kullogva hátul. A sors akarta — s nem maradtam itt. Távoztam s íme, ismét, itt vagyok. Felajzom újra lantom húrjait, Hogy zengve-zengjen szépet és nagyot. Csekély erőm, de nagy szent hevülésem, Nem zendül így alantian zeném sem; Nem porba fetreng, az egekbe szárnyal, Versengve ott a büszke sasmadárral. Derék diákok, én a múltba nézek, Ti a jövőbe messzebb lássatok! Ha lesz tudástok, e hü régi fészek Ünnepre fordít még sok gyásznapot. Minden nap az, míg csonka ősi földünk, De még se nyögjünk és ne is könyörögjünk! Tekintsetek az ősi iskolára: Ez a jelenben a jövőnek vára. E várba gyűlve állt csatát a múlt, Tanár s diák itt honfi s hadfi volt; Az jól tanított, ez mind jót tanult, Ki így derült a borús égi bolt. Bátor tanítók és elszánt diákok! Előre! . . . A jövőt bízzuk mi rátok. Hazánk, ha győz az ősi iskola, Nagy lesz és többé meg nem ing soha! Üdv néked fényes vendég-koszorú, S ezerszer üdv neked, nemzetvezér! Hogy nincs hazánkon örökös ború, Annak köszönjük, hogy Te vérezél. Te, aki győztél a tenger-viharban, Feléd újong mind, ahány hü magyar van . . . Hazánk és iskolánk bölcs, bátor őre, Míg Te vezérlesz, jelszavunk: előre! Kozma Andor.
