Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-09-13 / 37. szám

1931.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

171. olda.l

Iskolánk története sok tekintetben azonos vonásokat tüntet fel nemzetünk történetével. Nemzetünk őstörténete homályban vész el, elvesztek, vagy nem is maradtak fenn adatok, amelyekből hűen magunk elé állíthatnánk legrégibb múltúnkat. így iskolánk 16. századi kezdetéről is csak pár, jelentéktelen adatot ismerünk. Ennek magyarázata az, hogy mint a nemzet is a létért való küzdelemben minden erejét igénybe véve harcolt és a harc váltakozó szerencséje egyrészt megakadályozta az események megörökítését, másrészt sok meglevő adatot megsemmisített, úgy iskolánk is végezte megszabott kötelességét és a kötelesség hűséges teljesítése közben senki sem gondolt arra, hogy a jövendő történészeinek miként könnyítse meg feladatát. A 16. században nem történetet írtak, hanem történetet csináltak. Másrészt a Pápa városát ért csapásokban az iskola is osztozott. Városunkat a 16. században többször foglalták el ellenséges hadak és az eredmény mindig a megmarad értékek pusztulása volt Amit megkímélt a tűz, az elveszett menekülés közben. Elődeink sokszor örültek, ha puszta életüket megmenthették.

Hasonlít iskolánk története nemzetünkéhez abban is, hogy sohasem volt hosszú ideig nyugodt élete. Amikor a 17. században egyház, város és földesúr egyetértő támogatása mellett főiskolává fejlődhettünk, pár évtized! virágzás után egy századig tartó, lassú visszafejlődés következett és 1752-ben jött a nagy alázuhanás, amikor Adásztevelre kellett kihúzódnunk. A 19. század nagyszerű lendülete után, amikor egyideig a theológia mellett a jogakadémia, a népes gimnázium mellett tanítóképző tagozata is volt iskolánknak, ránk zúdult Trianón szörnyű csapása és semmivé lett a buzgó és kegyes adakozóktól összeadott, kálvinista szorgalommal megtakarított vagyonunk.

Hitünk azonban sohasem ingott meg. Ahogy nemzetünk felkelt a csapások után, úgy álltunk mi is újra talpra és kezdtük megint az építést. Magyar sors mindig újból kezdeni, de ahogy Kozma Andor, a holtig hű pápai diák Írja: új kezdet hnz új jövőt.

Iskolánk eddigi múltja az áldozatokban mutatkozó szolgálat megnyilvánulásainak ékes sorozata. Büszkén vallottuk, hogy a mi iskolánk a szegények iskolája. Dicsősége történetünknek, hogy nálunk mindig akadtak buzgó férfiak és nők, akik lehetővé tették, hogy a szegények tanulhassanak. Amig az iskolát a pápai református egyház tartotta fenn, e gyülekezet vagyonos tagjai élelmezték a diáksereget, amióta a kerület anyaiskolája lett, bejárták a kis és nagy legátusok Dunántúl egész területét és Barstól Somogyig, Székesfehérvártól Körmendig egyesült a város és falu népe, hogy nagy ünnepekkor minél bensőbb szeretettel fogadja a pápai diákokat, akik szétmentek a hit nagy örömüzeneteinek hirdetésére.

A hívek áldozatkészsége hozta létre a supplicatiót, mely a kálvinista diáknevelés egyik leghathatosabb eszköze volt, mert ez adott alapos földrajzi és emberismeretet az iskola négy fala közül az élet országújára kikerült diáknak. Nagykőrös számadáskönyvéből tudjuk, hogy már 1634-ben járta pápai diák az országot, hogy kegyes adományokat gyűjtsön az iskolának. Bár ezt az intézményt megszüntette a kor, azonban itt Pápa vidékén ma is él, őszkor felkeresik a theologusok a szomszédos gyülekezeteket és a hívek örömmel hozzák meg terményáldozatukat annak az iskolának, amelyből lelki vezetőik évszázadokon át kikerültek.

Nekünk sohasem voltak fejedelmi pártfogóink, de Istennek legyen hála, mindig voltak buzgó lelkek, akik gondoltak iskolánkra. Felvonulnak szemünk előtt a jó-Dr. Obbink utrechti egyet, tanár.

módú Hegyi Istvánok, a Komáromi Katák, a tanszékalapító Kazay Gáborok, Várady Istvánok, az alapítványtevő Kenessey Istvánok, Eőry Szabó Gáborok, a levendula illatot kedvelő, szekfüt tenyésztő igazi nagyasszonyok, Szondy Zsuzsannák, Oroszi Júliák, a szerény viszonyok közt élő Kappanyos Istvánnék, akik néha ezreket adtak, néha csak „asz'alkeszkenőket és vánkoshéjjat a nőtelen mester számára“, de mind szívből adták és ezért gazdag áldássá vált legkisebb adományuk is.

Itt vannak most velünk a Balassa Antalok, a Gondol Gáborok, akik földbirtokokat, a Laky Adolfok, a Gelléri Szabó Jánosok, a Thaly Lászlók, a Hangyás Lászlók, a Máday Izidorok, a Gergely Károlyok, a Tarczy Zoltánok, a Hegedűs Sándorok, a Darányi Ignácok, akik jelentős pénzösszegeket, a Deáky Gedeonok, a Chernél Sámuelek, a Kerkapoly Károlyok, a Szilágyi Józsefek, akik könyvtáraikat, a Sárközy Józsefek, a Galamb Istvánok, a Pap Gáborok, akik régi pénzgyűjteményeiket ajándékozták oda az Alma Maternek.

Itt vannak a névtelenek, akik 5, 10, 50 koronákkal növelték az érettségi találkozókat megörökítő alapítványokkal tanáraik emlékét.

És hála Istennek, a névsor nincs lezárva, a ma élők épúgy érzik kötelezettségüket, mint az elődök.

Hány diák örökre hálás, mert az iskola adott neki kalapra, cipőre valót, hánynak adott ingyen közvet és élelmet. Áldottak legyenek hamvaikban is a kegyes adakozók, áldottak az élők, akik meglátták a mai viszonyok kiáltó szükségét.

A testvéri közösség megkapó kifejezését adták a külföldi református egyházak, amikor a legnehezebb időkben a Skót Egyház Webster James Macdonald, az amerikai Egyesült Szabad Egyház Good James közvetítésével White János Henderson utján nagyobb össze-