Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-02-09 / 6. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1930 február 9. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. IQAZG. PÁPA, FŐ- A. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A lelkész-tanítóság problémájához. Abban a feltevésben óhajtok megszólalni a vitatott kérdésben, hogy annak a válságnak megoldásához, amely válság egyházi életünkben a problémát szülte, nemcsak tipológiánk professzorai és kulturális gócpontokban élő városi nagy egyházak tudós lelkipásztorai hivatottak hozzájárulni, hanem éppen úgy jogosultak megfigyelésük alapján véleményt mondani a kis egyházak ielkipásztorai is. Hiszen jelen esetben nem is a nagy népességű egyházak szociális és lelki nyomorával szemben való mulasztások és életmentési feladatok halmazaiéról van szó, hanem a kis gyülekezetek százainak, a faluk, a mezők földmivelő népének veszedelméről. Forgatom az egyetemes magyar református egyház névtárát. Megdöbbenve gondolkozom el Dunántúl, Dunamellék (Baranya-Tolna), Tiszáninnen kerületeinek maroknyi eklézsiáinak jelen és jövő sorsa felett. Mi lesz az 50—100—200—300 lelkes gyülekezetekkel? A legtöbbet már egy emberöltővel ezelőtt megtámadott a vallási közöny. Az állam gazdasági guzsbakötöttsége miatt ismét egy emberöltő időszak növekvő nyomorúsága fogja még jobban a földre nyomni kisgazdatársadalmunk apró gyülekezeteit. És tépi az élet lombját, rágja a hajdan terhe alatt megnőtt, de most az elhordozhatatlan súly alatt meggörbedt pálma gyökerét az anyák »meddősége«. Panaszos a pap kenyere. Hitet és erkölcsöt olt ki a szivből a papnak és a tanítónak évi konvenció fejében szállított egy szekér termény-rakomány. Következmény: üres templomok, megszüntethető iskolák. És ez — fájdalom — nem szórványos jelenség. Tessék csak az egyházmegyék népesedési statisztikáját egyházi és iskolai vonatkozásban tanulmányozni! Néhány száz gyülekezetre lehet felállítani Forgács Gyula könnyein keresztül a keserű látomást: temetkezési egyletek emez egyházaink, nem szentek közösségei. Az élet és a halál mesgyéjén, megdöbbentő helyzetünk felismerése és történeti adottságunk vezette rá a legmagasabb őrállásokban vigyázok sorában Püspök urunk vívódó lelkét arra a gondolatra, hogy válságba jutott kicsiny egyházainkat csak akként vezethetjük át az anyagi nyomorúság sodrain, ha az ifjú papi nemzedék, amint arra a múltban is történeti példa van, a theológiai évfolyamok alatt a tanításra való képesítést is megszerzi. Ez a »modus vivendi« valóban bölcs megfontolás eredménye. A gyakorló lelkipásztorok részéről, akik az iskolai államsegélyek megvonásával s az iskolák községesítésével vagy államosításával f enyegetett egyházak szemszögéből alkottak a tervezet felett Ítéletet, nem is találkozott a lelkész-tanítóság intézményesítendő eszméje komoly ellenszenvvel, még kevésbbé ellenállással. Gyülekezeteink anyagi tehermentesítése nehéz válaszúira állította bizonyára a felelős egyházhatósági személyeket: merre is kormányozzák tanácsukkal a súlyos gazdasági válságban népegyházunk szekerét. Beszéltek itt az egyházi adószedés központosításáról. Ideális elgondolás. Az »egymásnak terhét hordozzátok« elvének minden sebet gyógyító megoldása lenne. Felvetették az apró egyházak egyesítését körlelkészségek felállításával. Ez se rossz megoldás. Ámde az egyik a jövő zenéje. A másik talán bomlási tüneteket hozó lelki forrongás folyamatát eredményezné. Egy hitben-erkölcsben lemezítelenedett népet nagyon kockázatos volna ilyen kísérleti eszközökkel megorvosolni. Másfelől az ilyen műtéthez, hogy nagyobb megrázkódtatás fel ne lépjen, lelkészek, több lelkiséggel és hivatottsággal, Isten lelke által exmittált lelkészek, és nem jövedelmezőbb stallumokat kereső hivatalnoklelkészek kellenének. Bizonyos tehát, hogy nem található jobb megoldás a jelen helyzetben, még ha nem átmeneti, hanem állandó jellegű is ez az állapot, mint a lelkésztanítóság. A theológiáknak ehhez képest, a megváltozott életkövetelmények alapján, kell a lelkészképzés új, gyakorlati irányának kijelölése mellett tantervűket átdolgozni. A szükség törvényt bont! Ez a szabály állapítja meg a másik szabályt: nem a gyülekezet van a theológiáért, hanem a theológia a gyülekezetért Mind a kettő pedig a Krisztusért, aki az .anyaszentegyház Feje a Szentlélek által. Hogy az egyház »tihanyi echója«-ként vészharang szavával zengő sajtónk aggodalmas hangon tárgyalja a lelkész-tanítóság problémájának theológiai vonatkozását, joggal féltvén a jövő lelkész-nemzedéket értéksúlyának csökkenésétől: ezt is megértem. Hiszen a kérdést nagy elméleti tudással fejtegető vezető férfiak: dr. Imre Sándor, dr. Enyedy Andor, dr. Révész Imre, dr. Vargha Zsigmond és dr. Victor János, mind az egyház és gyülekezet eszményét félti attól, ha a lelkészképzés színvonala nem hogy emelkednék a nagy versenyben, hanem a lelkésznövendékek studiumbeli túlterhelésével alászáll. Pál apostol vita-fegyverzetével szállanak síkra a tudományok és művészetek Athénjeiben. Viaskodnak nagy erővel a modern Platók és Aristotelesek, az epikureusok és stoikusok iskoláinak veszedelmei között. Elvész a nép, mely tudomány nélkül való: mondják jeleseink. Őrizzük meg tipológiáink méltóságát és hivatását. Én azonban nem féltem egyházunkat a lelkésztanítók képzettségének süllyedésétől. Trócsányi Dezső felfogását osztom teljes egészében. Dunántúli szemmel világosan látja, hogy az élet irama a tipológiáktól alkalmazkodást követel a gyülekezetekhez. Reménye van az ifjúság akaratában, mely ekként tud szólni: Mindent megtehetek Isten kegyelméből! Aztán örök igazság a római közmondás is: Mundus parva sapientiae regitur! Nem a több tudomány menti meg a hitetlenség átkától az egyházat, hanem a több hit