Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám
5 4. Sőt hiszem, hogy e tört cserép Edény leend még egyszer ép, Én tetemim megépíttetnek: Bár veséim megemésztetnek; Gyalázat elvezetésem, Dicsőséges kikelésem; Új eget látván ezekkel Az újra megnyílt szemekkel. 5. Jézus, segíts engem ebben: Hogy folyjék éltem szentebben ; > , És hogy ne menjek ítéletre, Támassz fel engem új életre; A te Lelkednek ereje Az új életnek kútfeje; Hogy lehessek élő személy, Lelked által énbennem élj! A református ember lelki élete. Az ember két életet él: az egyik testi, a másik lelki élet. Amily mértékben független a testi élet működése az ember akaratától és törekvésétől, époly mértékben függ tőle a másik: a lelki élet. Az emberi test szerveinek működését: a testi életet, senki sem tudja akaratával befolyásolni; a lelki élet kialakulása, fejlődése és diadalra jutása legnagyobb részben az ember akaratától függ. ' * Ha az emberek sokaságát figyeljük, úgy találjuk, hogy a lelki életnek ez a sok akaraterőt és munkát igénylő kifejlesztése, mert kívánalmakat támaszt, a legtöbb embernél nem fontos feladat és nem törekvés; s e mellett csak a testi élet képvisel igazi értéket, mely mellett a lelki élet az álmok birodalmába tartozik. A református ember, amily hálával fogadja Isten kezéből a testi életet, mint adományt, ép oly fontosságot tulajdonít a lelki életnek. A testi élet ránézve egy új, egy magasabb életbe való emelkedésnek a lehetősége. Tudja és érzi, hogy a test élete csak természeti élet, mely fölött a lelki életnek egy sokkalta tökéletesebb világa áll. Állandóan Jézus parancsára gondol: Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes! Ez főtörvénye életének, mely megszabja kötelességét, eléje állítja a célt s megmutatja neki azt a diadalmas életet, mely emberi méltóságának leginkább megfelel. Semmit jelentő törekvés, hiú ábránd — mondják erre nagyon sokan. A református embernek azonban éreznie kell, hogy életének nem lehet egyedüli célja az életet csak leélni, neki többre, magasabbra kell törekednie, az Istenhez hasonlóvá kell lennie, a természeti emberből a lelki ember dicsőségére kell eljutnia. Hogyan történhetik ez? Az újjászületés által! Sokan Nikodémusként megdöbbenve állanak meg e szó hallatára s csodálkozva kérdik: mi ez? Ez csodálatos átalakulás. Semmi más, mint a testi embernek lelki emberré való átformálódása, a természeti világból egy magasabb lelki világba emelkedése. Ahogyan a holt anyag csak úgy válhatik élővé, hogy az élet világából egy kéz lenyúl érte és felhozza, ahogyan a táplálék élettelen anyaga csak úgy válik az élő test alkatává, hogy az ember a szervetlen világból a maga életének magasabb világába emeli: úgy kell a testi életet élő embernek is felemeltetnie a magasabb lelki világba. Itt is alányul érte egy kéz, hogy felemelje: a mennyei atyának, a tökéletes lelki világ urának a keze. De itt az embertől magától függ, hogy ezt a mennyei kezet észrevegye és megragadja. Ha ezt észreveszi és gyarlóságának tudatára ébred, ha érző lelke megsejti, hogy az állatvilágban nem maradhat: vágy támad benne a szabadulásra. E vágy, mint érzékeny iránytű, megtalálja megnyugvását abban az erőben, amely a lelki világból feléje árad. S a vágyó ember ebben az irányban keres, kér és zörget. Keresése megtalálja, amit keres, kérése megkapja, amit kér és zörgetésére megnyittatik. Uj életének hajnalán feltűnik előtte egy lelki ember képe, amely oly vonzó, oly buzdító, hogy látásán a vágyódás törekvéssé, követni akarássá válik. S megindul az átalakulásnak, újjászületésnek áldott-v
