Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám
6 folyamata, mely mind közelebb és közelebb viszi ahhoz, aki a tökéletesség, a lelki élet teljessége, aki előidézte benne a vágyat, erőssé tette az akarást s megdicsőítette az életet. A földi ember lassan átalakul, természeti emberből lelki emberré lesz: újjászületik. Mennyire más, mint előbb. A porból felemelkedik az istenfiúság sugárzó trónjára: Isten fiává lesz. Mily dicső hivatás, mily dicső élet. Atya és fiú. A kettő között összekötő kapocs a szeretet. A szíerető fiú kötelessé-' gének érzi, hogy törekedjék a szentségre, mert az Atya szent; mert dicsősége és szentsége megkívánja, hogy ne legyen közösségben a bűn tisztátalanságával. A fiú kötelességének érzi, hogy meglássa azt, aki az Atyával való megbékélést létrehozta; azt a Krisztust, akiben példányképet is kapott, hogy kövesse; akinek vérével megtisztította; akinek életébe beoltotta, hogy teremjen jó gyümölcsöt. A fiú kötelességének érzi, hogy rábízza magát a Léleknek erejére, hogy az legyen gyámolítója, vezérlője, az igaz életre világító szövétneke és a lelki életben megtartója. így az Isten fiának élete lelki élet lesz. Szeretete képmutatás nélkül való, a hitben szilárd, a reménységben örvendező, nem örül a hamisságnak, de cselekszi az igazságot, iszonyodik a gonosztól, ragaszkodik a jóhoz, a háborúságban tűrő, az imádkozásban állhatatos, örül az ömlőkkel, sir a sírokkal, senkinek gonosszal gonoszért nem fizet, nem rágalmaz, nem ítél, boszut nem áll, nem győzetik meg- a gonosztól, de azt jóval győzi meg, eledelt ad az éhezőnek, vizet a szomjuhozónak, ruhát a mezítelennek, körülövezi derekát igazlelküséggel, felöltözik az igazságnak mellvasába, felsaruzza lábait a békesség evangéliumának készségével, mindezekhez felvevőn a hitnek paizsát, az üdvösség sisakját és a Léleknek kardját. íme a földi emberen a lelki élet ragyogása! Ki dicsekedhetik e lelki élet dicsőségével? Senki se dicsekedhetik, mert a dicsekedés keresztyén emberhez nem méltó. »Nem minden, aki ezt mondja: Uram! Uram! megyen be a mennyeknek országába«, hanem aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. A református ember előtt a lelki életnek ez a magassága úgy áll, mint egy fénylő hegycsúcs. Az élet a felfelé való zarándoldás. Sok fáradságra, erőre, kitartásra, önmegtartóztatásra, türelemre és hitre van szüksége, hogy magát elhatározza a felfelé haladásra, hogy meg ne álljon útjának felén, hogy feljusson a ragyogó csúcsra, honnan csodás szinben ragyog a világ, tiszta az élet levegője, szélesebb a latkor, honnan sok mindent meglát, ami a völgy sötétjében ismeretlen volt előtte. És ezt nem a jutalom reményében teszi, de a fiú kötelességéből, aki szereti az Atyát; előtte nem a halál utáni jutalmazás, vagy büntetés lebeg, hanem már e földön a tökéletes életre való eljutás, amelyre a földi élet bevégzése után betetőzésül jön rá az örök élet koronája. A református ember előtt tehát nagy értéke van a földi életnek. Nem veti meg azt. Távol van tőle minden gondolat, mely a világ megvetésére, testének sanyargatására vezetné. A földi élet rá nézve nem halál árnyékának völgye, a testi élet rá nézve nem bűnök forrása csupán, hanem egy adott lehetőség a tökéletes élet elérésében, amikor a testi vágyakat megfékezi, irányítja és egész testét, mint a benne lakozó Léleknek a templomát, megszenteli. Erre az életre törekedni minden református embernek szent kötelessége. S hogy kitűzött célját elérhesse, a mennyei Atya egy szent közösségbe: az egyházba állította; abba a közösségbe, mely kiterjed a föld kerekségére, melynek királya a Krisztus, mely bár több felekezetre oszlik, mégis mindegyik a Jézus Krisztusban találja meg egyesülésének közös alapját. E közösségnek tagjai az élet szentségére, a lelki élet fejlesztésére vannak hivatva úgy a maguk, mint a mások életében a szeretet és szolgálat munkája által.
