Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám
Negyvenedik évfolyam. 1. szám. Pápa, 1929 január 6. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •................................................. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -........................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐFÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDÖK. Megújulás. Az évforduló az örömnek az ideje. Nemcsak azok örvendeznek, akik gondnélkül vetik bele magukat az élvezetekbe, melyekből csak káruk származik, de örvendeznek a komoly, hívő emberek is, mert hálákat adhatnak az elmúlt esztendő áldásaiért és bizalommal tekinthetnek a titokzatos jövendőbe, mert tudják, hogy Isten szereti őket és oltalmazza életüket. A napok, ha csak pár perccel is, de nőnek. Még tél kellős közepében vagyunk, ropog a hó járásunk alatt, fehérük a határ, de már mindenki a tavaszra gondol. A kertész, a szántóvető terveket sző, miként fogja munkáját végezni. A természet élete, mely még mélyen aludni látszik, csendben készül a tavasz langyos napjaira. A megújulás csodálatos igézete üli meg az emberi szíveket. Meg kell újulni a lelkiekben is. Az élet küzdelmei, csalódásai mintmegannyi porréteg lepik be az elméket és szíveket. Szükség van új, lelkes hitre, melegebb szerctetre. Jó, hogy Istenünkben kiapadhatatlan az erő, az Ö Fia az élet soha el nem fogyó, folyton megújuló vizének örök forrása. Előttünk vannak, várnak bennünket harcra, kitartó, szívós munkára, buzgó imádságra egyéni életünk és a közélet nagy, megoldást váró kérdései. Ha a régiek maradunk, elbukunk a küzdelemben. Újuljunk azért meg Istenben. Vegyük fel a keresztyén ember fegyverzetét, amely erősebb a világ fegyvereinél. Igazlelküség, igazság, békesség, hit, idvesség, Isten beszéde. Egyaránt lehet ezekkel védekezni és támadni, ahogy a körülmények kívánják. Az új esztendő legyen a lelkiekben való megújulás esztendeje, hogy így alkalmasak lehessünk Isten külső áldásainak is az elvételére. Isten ügyének az „új teremtés“ folytán átalakult egyénekre van szüksége. Apostolokra, akik bizonyságot tesznek beszédükkel és életükkel egyaránt. Reformátorokra, akik első és főkötelességüknek azt tartják, hogy ők maguk újuljanak meg hitben, szeretetben és reménységben. A kegyelem Istene adja mindnyájunknak ezt a megújulást az új esztendőben. Pongrácz József. Észrevételek az Ágenda cimü parochiális könyvtári kötetről, mint Magyar Református Egyházunk liturgiás könyvéről. Mélyen Tisztelt Lelkészértekezlet! Fötisztelendő és Méltóságos Püspök úr felhívása, illetve megbízása folytán én is foglalkoztam az Ágenda cimü parochiális könyvtári kötettel, mint Magyar Református Egyházunk liturgiás könyvével. És azt hiszem, helyes utón járok, amikor előre bocsátom, hogy e könyvnek gyakorlati, tehát liturgiái formulákat tartalmazó részét nem mint már elfogadott, bevezetésre kőtelező munkálatot tekintem és kívánom tekinteni, hanem csak mint tervezetet, melynek egyes részeiből lehet elvenni, vagy esetleg hozzáadni, amint ezt az egyéni felfogás helyesebbnek találja és a több oldalról nyilvánuló egyező nézetek után alakulhat csak ki az emberileg elgondolható leghelyesebb formula. Amikor a Magyar Református Egyház liturgiájáról, illetve annak reformjáról akarunk beszélni, nem lehet elhallgatni két véleményt, melyek a múltban évtizedek óta többször elhangzottak. Az egyik az, hogy istentiszteletünk formája nagyjában nem egyforma, nem egyöntetű, mert majdnem minden vidéknek, vagy kerületnek más-más istentiszteletünkben a liturgiái sorrendje; a másik vélemény pedig, hogy nincs benne változatosság és ezért a hallgatókra nézve fárasztó. Különösen e két ok szülte azt az óhajtást, hogy liturgiánknak reformra van szüksége. A reform lehetőségét és végrehajtását pedig nemcsak református nevünk teszi indokolttá, mely megállást nem ismer, hanem az a hiányosság is, hogy a világ haladásával együtt fejlődő értelem és nemesbbülő szív számára csakugyan szükséges is az istentiszteletben olyan formulát találni és megállapítani, mely azt fokozott mértékben alkalmas megragadni, kielégíteni, Istenhez felemelni és áldozatos burgóságra serkenteni. A reform eszközlésénél azonban nem szabad feledni, hogy a nagy ugrás esetleg hátrányosabb, sőt veszedelmesebb lehet a megállásnál. Népünk ugyanis ismert conservativismusa folytán míg a kisebb, tetszetős, indokolt és az istentisztelet változatosságát, egyhangúságát elősegítő változtatást szívesen veszi, addig a radikális, szélsőséges, főleg idegenszerü formulától idegenkedik, sőt ellenszenvvel fogadja. Ezeknek az elveknek figyelembevételével eszközölhető tehát csakis liturgiánk reformja. Az egyes szertartásokat illetőleg kétségtelenül első helyen kell szólanunk a vasárnapi és ünnepi istentiszteletről. Erre nézve az Ágenda két formulát ajánl: az egyik a budapesti, melyet kísérletképpen ott bevezettek, a másik a debreceni, mely Debrecenben és talán Tiszántúl is a legtöbb helyen már évek óta használatban van. A budapesti formula szerint a lelkész mindjárt beharangozás után — amint ez különben közönséges és illendő szokás is — bemegy a templomba és azonnal fölmenvén a szószékre, előfohász után onnan dirigálja és végzi a liturgia egyes részeit. Ezt a formulát nemcsak idegenszerűsége és komplikáltsága miatt nem tartom elfogadhatónak, hanem azért is, mert a gyülekezetnek egy jelentékeny része, kik később jelennek meg az istentiszteleten, mint a lelkész, nem részesülhet a lelkész által hirdetett lelki javakban.
