Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám
Negyvenedik évfolyam. 9. szám. Pápa, 1929 március 3. FELELŐS SZERKESZTŐ : PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐIGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. Iskariotes Judás. Márk XIV. 1—11. Az új-szövetség legtorzabb alakja kétségtelenül Judás az Iskariotes. A keresztyénség bölcsőjétől kezdve minden időben a legnagyobb megvetéssel emlékeztek meg róla. Mint haszontalan, pénzéhes tanítvány élt a köztudatban, akinek mindene a pénz, aki megdézsmálja a rábízott közös kasszát és rettenetes mohóságában arra is rávetemedik, hogy jó Mesterét eladja 30 ezüstért. Életéről legendákat szőttek, rettenetes bünhődéséről fantasztikus képeket rajzoltak. Sokszor egynek vették a Sátánnal, aki Júdásbán e földre jött, emberi alakot öltött, hogy elbuktassa az ember üdvösségét munkáló Istent. Neve fogalom lett: a legrutabb bűn fogalma, alakja a passziójátékok gúnytáblája, a kegyes ember utálata, akinek bűnére nincsen szó, nincs megfelelő büntetés, akit Dante a pokol legmélyére taszít a Sátán mellé, akire bélpoklosi kivetettségében nem tekinthetnek a kegyes hívek anélkül, hogy bűnt ne követnének el. A mostani időszakban, amikor Jézus életének utolsó szakaszáról emlékezünk, megjelenik előttünk az áruló Judás. Az igehirdetés tanításának fontos kérdése, hogy hogyan jelenik meg: úgy-e, mint minden emberi formát levetkezett torzalak, vagy mint hozzánk teljesen hasonló gyarló ember. Hacsak mint messziről kikerülendő árulót nézzük, annyira távol esik tőlünk, hogy lehetetlenség megismernünk. Nem tudjuk benne meglátni az igazi embert s nem tudunk számára megfelelő helyet találni a tanításban. Úgy vagyunk vele, mint a festménnyel, melyet, mint értéktelent lomtárba vetnek s mely az idők folyamán rátapadt szennytől és piszoktól semmit nem mutat, sőt érintése beszennyezi az embert. Próbáljuk megtisztítani e képet. Próbáljuk meglátni Judást nem az időközben rátapadt hagyományok torzításában, hanem az evangélium tiszta megvilágításában. Próbáljunk lelki rajzot adni róla, ne az utálat elítélésének, de a megértés szeretetének tollával. Mert hisz ő is ember volt, mint mi, erényeivel és bűneivel, jó és rossz hajlamaival hozzánk mindenben hasonlatos. Bűnét bármily megbocsáthatatlannak lássuk is, ne ítélkezzünk felette anélkül, hogy magunkat is meg ne néznénk. Tekintsük inkább tükörnek, melyben megláthatjuk esetleg magunkat és az emberi gyarlóságot. Ha tanulságos számunkra János az o szeretetével, Péter az ő megtagadásával: Judás sem lehet más. Alapjában véve e megvetett tanítvány sem volt rosszabb, mint a többi. Ugyanaz az egyszerű, tanulatlan, természeti ember, mint valamennyien. Ugyanaz, mint Jakab és János, aki reménykedik az Isten országa eljövetelének diadalában, aki reménykedve várja az eljövendő dicsőségben és hatalomban való részesedését; aki bizonyos tekintélynek örvend a tanítványi seregben, mert megbizatást nyer a közös vagyon kezelésére s aki nem szolgált rá arra, hogy e megbizatást tőle elvegyék; aki épen e hivatásánál fogva is állandóan kiséri Mesterét, követi utjain és kitart mellette: aki a szeretet nagy parancsát átérezve, szívén hordja a szegények gondját, mert megdorgálja poklos Simon házában a 300 pénzt érő drága kenettel Jézus fejét megkenő asszonyt ezen tékozlásáért, aki ugyanaz a húsból és vérből való ember, mint Péter, de akinek jóval dicstelenebb szerep jutott osztályrészéül az isteni rendelésben. Hogyan történhetett meg, hogy e tanítvány ellensége legyen a Mesterének ? Mi hozhatta benne létre azt a hirtelen fordulatot, mely Jézus mellől a főpapokhoz vitte? Valami nagy rázkódtatásnak kellett végbemenni lelkében, hogy hirtelen így átváltozik. Hisz a virágvasárnapi tömegben még ő is hallelujáz, a húsvéti ünnepek előtt két nappal még ő is a poklos Simon házában van a többiekkel s nincs semmi nyoma az átalakulásnak. Csalódása Jézus messiási mivoltában nem lehet megfelelő magyarázata e hirtelen változásnak, mert ez esetben egyszerűen ott hagyta volna a tanítványok seregét! Valami másnak kellett történni a Mester és tanítvány között, ami még ugyanaznap a főpapokhoz viszi, hogy felajánlja nekik szolgálatait Mestere ellenében. A poklos Simon házánál történtek megadják a magyarázatot a hirtelen átváltozás megértéséhez. A „nagyon drága“ olajnak esztelen elfecsérlése szemében bűnös tékozlás. A nagy összegből hány szegényt lehetett volna segélyezni! Mi jót cselekedett ezzel az oktalansággal, hogy a Mester fejére öntötte! — békétlenkedik a többiekkel, azoknak helyeslő morajától kisérve. De a többiek elhallgatnak, mert szól a Mester, aki védőimébe veszi az asszonyt: „Szegények mindig lesznek veletek“ .. . Judás, a hangadó egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy magára maradt zúgolódásával s a kemény kárhoztató szavak csak neki magának szólnak, az ő fejére hullanak. Bántja a körülállók meghátrálása, a ráirányuló tekintetek, a megleckéztetés s a nagy nyilvánosság előtt megszégyenített ember piruló zavarával némán, tehetetlenül áll, égeti a szégyen, a megaláztatás. Alig várja, hogy elterelődjék róla a figyelem s kioson a házból. Lelke háborog. Hát ezt érdemelte ő ?! Ez a jutalma hű kitartásának, segítő jószándékának, nemes igyekezetének?! Mivel érdemelte meg a Mestertől ezt a megszégyenítést ? ! Kétségtelenül nem ő, hanem a Mester a hibás, mert ha tanításaihoz hű és következetes, neki ad igazat?! Vad harag és gyűlölet kél szivében s nem tud gondolni másra, csak szégyenére és a megaláztatásra. Hogyan, mit cselekedjék, hogy lemossa a gyalázatot?! — mert meg kell bosszulnia magát. Szemet szemért, fogat fogért — mondja az írás. Tépelődő bosszúvágyában eszébe jut a hallomás: a Mestert meg akarják büntetni a főpapok a templomi botrány miatt. Ez jó lesz! Ha nem tudják hogyan férkőzzenek hozzá, majd ő segítségükre lesz és megboszulja magát! A dühös ember vak gyűlöletével siet
