Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám
36. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1929 a főpaphoz s megállapodnak, hogy a Mestert alkalmas időben zendülés nélkül kezükbe adja. S mintha mi sem történt volna, visszamegy a tanítványok közé a bosszú sötét művének titkával. És mikor az utolsó vacsorán kijelölik az éjszakai pihenőhelyet, sietve oson a főpapi házhoz, hogy az elfogó hadat a csendes Getsemánéba vezesse s a tanítványi körben levő Jézust csókadással megismertesse. „Egészséggel Mester“ ! — mondja a kielégített bosszú jóleső érzésével. A jól sikerült mü bevégzése után megkapja új Mestereitől az elárult és kézre adott embernek árát: a 30 ezüst pénzt, egy rabszolgának az árát. íme Judás, az ember. Ugyanolyan, mint mi: telve emberi vonásokkal, nemes igyekezettel s közös gyarlósággal. Nemcsak közel van hozzánk, de benne magunkat szemléljük. Helyében mi is hasonlóképpen cselekedtünk volna. S ez igazi emberi mivoltát kiegészíti még a későbbi vonás, mikor látja meggondolatlan cselekedetének súlyos következményeit s hiábavaló erőlködését a visszacsinálásra, végkép megrendült lelkének utolsó menedékeként az öngyilkosságban keres megnyugovást. S. Híveink lelki gondozása. Amint azt a régi történelmi elnevezésünk is bizonyítja, a református papnak kettős jellege van. Verbi divitii minister, a keresztyén vallás nagy erkölcsi eszményeinek, Isten igéjének prédikátora és pastor ecclesiae, ki a gyülekezet minden tagját, nem kötelező kényszerből, talán nem is hivatalosan előirt formulák szerint, hanem jó lelkiismeretből, önként és szabadon, — rendesen felkeresi, hogy gyülekezete anyagi, erkölcsi, szellemi és lelki életét folyton szemmel tartsa és a lehető legmagasabb fokra emelje. Lelkipásztorkodás és igehirdetés a legszorosabb összefüggésben és kölcsönhatásban vannak. »Az igehirdetés Istennek szent nevelő eszköze, nevelés pedig személyes hatások nélkül nincs. A személyes hatások révén végzett állandó és egyetemes nevelői munka pedig a pásztorkodás.« (Ravasz László.) — Csakis a gyülekezet tagjaival való állandó személyi érintkezésben jut el a lelkész azok igazi lelki értékeinek, vagy hibáinak, tévedéseinek, bűneinek, nehézségeinek és kísértéseinek a megismerésére. »A pásztorkodás közben tárulnak fel előttünk a lelkek arról az oldalukról, amelyik az igehirdetés számára leginkább hozzáférhető.« »A pásztorkodás megelőzi az igehirdetés munkáját és követi, midőn az igehirdetés magvetését gondozza és fejleszti. (Ravasz L.) A közvetlen érintkezés és beszélgetés útján ismerheti meg a lelkész egyházi beszédeinek hatását, esetleges hiányait és fogyatkozásait. »Csak annak nincs témája szombaton reggel, aki a hét folyamán nem pásztorkodott«, mondja Ravasz László és igazán találóan az angol közmondás: »a house-going parson makes a church-going people“, ami magyarul azt teszi, hogy »a házjáró lelkész templomjáró népet csinál«, vagyis az olyan pap, aki saját házaikban felkeresi az ő híveit, templombajárásra szoktatja azokat. Ha vasárnapi rendes templomlátogatóink során végigtekintünk, örömmel látjuk ott azokat a kedves, figyelő arcokat, akik között a hét folyamán pásztori munkát végeztünk. Lelkipásztori munka el sem képzelhető lelkipásztori látogatás nélkül. Nem obiigát társadalmi konvencionális látogatás ez, hol komoly kérdések felvetése nélkül szórakozni, feledkezni, felüdülni vágyunk, nem is inkvizitori jellegű látogatás, amit külföldi (skót és svájci) egyházak lelkészei gyakoroltak, hanem a lelkipásztor szívélyes és bizalmas érintkezése híveivel, amelyben a múló világ dolgai mellett és felett az örökkévaló világ dolgai a fontosak. Követség a Krisztus ügyében, hogy megérezzék a hivek azt, hogy a lelkipásztor a család lelki- és örökéletre megmaradó javainak gyarapítása végett jő hozzájuk, nem pedig az ő vendégszeretetüket élvezni. Valami mélységesen finom, de hathatósan erős rokonszenv keletkezik így pásztor és a nyáj között. Felébred így személyünk és ügyünk iránt a legmelegebb érdeklődés, feltámad a nemes elhatározás az egyház belső és külső építése iránt, munkatársakat nyerünk, kiknek szeretete és áldozatkészsége vonz és másokat is munkára serkent, tettekre hiv. A hitélet fejlesztése és felébresztése sohasem volt fontosabb teendőnk, mint most, a vesztett háború után, az átmeneti zűrzavar és összevisszaság korában, midőn a tátongó sebek egész sorozatát látjuk anyaszentegyházurik testén. Valahányszor egy-egy értekezletre összejövünk, szorongó szívvel tépelődünk a fölött, mik lesznek lelkipásztori teendőink a megváltozott szociális, gazdasági és társadalmi viszonyok között? Hogyan, milyen eszközökkel kell munkálkodnunk, hogy gyülekezeteinket felrázzuk a közöny és hitetlenség narkotikus álmából az evangélium erejével, de a reális élet gyakorlati mezőin mozogva. Mindnyájan érezzük, hogy a lelkészt teendőket nem lehet többé e végzetes három szóba süríteni, hogy a pap y>keresztel, esket, temet«. Pásztori munka, lelkigondozás nélkül felébredés, megújulás, fejlődés nincs! Nekünk ki kell vinni az evangéliumot a templom falai közül a mindennapi élet forgatagába azok közé, akik még vágyakoznak utána, azok közé is, akik elidegenedtek tőle. Többet kell foglalkoznunk a gyermekekkel, az ifjúsággal: egyénenként s egyesületekbe tömörítve s aztán minden bajt meglátni, orvosolni, minden szépet és jót felkarolni, ha azt akarjuk, hogy nemes törekvéseinket siker koronázza! Látogatásaink alkalmával, híveinkkel való érintkezéseinkben is feltüntetni, hogy az állami törvényekben becikkelyezett bűnöknél sokkal súlyosabbak azok, amelyeket talán a földi igazságszolgáltatás kezei el nem érnek: a torzsalkodás, az egymás gyűlölete, mindenféle hatalmon és helyzeten alapuló kizsákmányolás, vagyonimádás, fajkorlátozás, közzel való nem törődés, szóval a mi legspeciálisabb, evangéliumellenes, „nemzetséges“ bűneink. Hogy a vallás aktivitása miként érvényesüljön a templom falain kívül, hol elvégre a hívek teljes számban soha jelen nincsenek, arra nézve lehetnek különbözők a vélemények. Intenzív cura pastoralis, vagy belmisszió, vagy a kettő együtt, egy mederben, de létkérdésünket azzal az üres frázissal elütni, hogy a különös lelkigondozás, híveink rendszeres látogatása nem a mi „józan“ református népünknek való, — látogassuk híveinket, ha valami családi ünnepélyükre meghívnak, ha beteghez kell úrvacsorát vinni, vagy végrendeletet készíteni — napirendről levenni többé nem lehet! Legyen az egyháztagok meglátogatásában bizonyos rendszeresség, célkitűzés, mert komoly munkát sehol, de legkevésbbé a lelki élet terén lehet ötletszerűen végezni. A lelkipásztori látogatás munkamezeje elég tágas, azt speciális esetekre szorítani nem lehet, felöleli az a gyülekezeti élet terén felmerülő összes mozzanatokat. Családok, testi-lelki betegek, gyászolók, csapástól sújtottak, vegyesházasok, áttérők, szekták, presbiterek, ifjak, gyér-
