Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám
Negyvenedik évfolyam. 8. szám. Pápa, 1929 február 24. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- ^ FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. SKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ- ©J© IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐKHíveink lelki gondozása. A lelkigondozás olyan régi, mint maga az evangélium. Gyakorolta azt a lelkek főpásztora, Jézus, hirdetve az Isten országának evangéliomát és gyógyítva a nép között minden betegséget és erőtelenséget (Máté 4:23). János evangéliumának 10. részében pedig egyenesen úgy ismerteti meg magát, mint a valódi lelkipásztor ősképét, ki »ismeri és nevén szólítja az ő juhait«, akikért életét is kész feláldozni. Milyen hangosan hirdeti ezt a gondolatot az elveszett juhnak története! A pásztor éles szeme hiányozni látja a kilencvenkilenc mellől a századikat s ezt az elveszett egyetlent teszi különös gondoskodása tárgyává, mert »nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre« (Luk. 15: 4-7). A tanítványok elhivatásának változatos külső körülményei között éppen ügy, mint később a velük való naponkénti érintkezésben, ott ragyog mindenikei> az egyéni pásztori gondoskodás bélyege. Megjelent a kánai inennyegzőben, a farizeus lakomáján, a publikánusok és bűnösök között, Mária és Mártha házánál Bethániában, Zakeus hajlékában. Az akkori társadalom minden rétege, minden rendű és rangú egyénisége és minden helyzete számára megvolt a gondoskodó intézkedése, védő parancsa, dorgáló szava, figyelmeztető intelme, gyógyító orvossága. Tanításait, jeleit és csudatételeit mindig a fennforgó szükségletekhez alkalmazta. Végül odaállhatott a Mennyei Atya elé ezzel a pásztori számadással: »akiket nékem adtál, megőrizém és senki el nem veszett közülök« (Ján. ev. 17:12). Szóval: Jézus Krisztusban tündököl a lelkipásztori eszmény az örökkévalóság fényében (Máté 25:31—32). Jézus jellemének pásztori vonásait, a legkisebb részletekig menő pásztori gondoskodást, látjuk az apostoloknál, különösen Pál apostolnál, kinek személyében a bizonyságtévő, lelkes igehirdető és a szerető, fáradalmat és nehézséget nem ismerő lelkipásztor áll előttünk. »Semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem nektek és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként« (Csel. 20:20). »De szívélyesek valánk ti közöttetek, amiként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit. így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangyéliomát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk« (I. Tess. 2:7—8). »Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket« (I. Kor. 9: 22). Lehet-e szebb és megragadóbb képét adni a híveit rajongásig szerető lelkipásztornak, mint ami ezekből a lélek mélyéből, a szeretet ősforrásából feltörő szavakból tűnik elő? Hogy mennyire tájékozott volt hívei lelki világáról, egyéni körülményeiről, elég egyszer figyelmesen elolvasni a Római levél 16. fejezetét, melyet tisztán személyi izenetekkel tölt meg. Ugyanezt a nagy szeretetet látjuk az őskeresztyéneknél, kik a kersztyéni felebaráti segítés és szolidaritás tündöklő példáit hagyák ránk örökül. A középkori keresztyén egyház a lelkész és ^ ő gyülekezetének tagjai között való lelkipásztori érintkezés gyakorlását, a gyóntatószék intézményének beállításával, egészen gépies cselekvénnyé torzította. Ezzel szemben a reformáció az egyénenkénti, intenzív lelkigondozás szükségességét a legélesebben hangsúlyozta, mert elsősorban az egyénre akart halni s ez által akarta a tömegeket átalakítani és kultureszményét megvalósítani, az embereket a Krisztus tiszta evangéliumának megnyerni. Kálvin János, eltörölve a gyónás intézményét, az Institutioban azt tanítja, hogy az evangéliumnak a lelkész által való hirdetése nem szorítkozhatik a templomi nyilvános igehirdetésre, hanem »a magánúton való intésnek is kell ahhoz járulnia«. Sürgeti a híveknek házanként való meglátogatását. Óriási munkaköre és elfoglaltsága mellett volt ideje arra, hogy mint lekipásztor, saját tűzhelyüknél felkeresse a híveket. Az »Ordonnances ecclesiastiques«-ben (154. 1.) nyomatékosan megparancsolja a lelkészeknek, hogy évenkint legalább egyszer minden egyes háztartást meglátogassanak; a betegnek magának is kötelessége volt betegségét papjánál jelenteni. A betegek meglátogatásáról (1542) kiadott szabályzatban pedig ezt mondja: »Az igazi és hűséges lelkésznek nemcsak az a kötelessége, hogy nyilvánosan oktassa a népet, amely fölé pásztorul rendeltetett, hanem az is, hogy amennyire lehet, minden egyest külön-külön is intsen, buzdítson, dór gát fon és vigasztaljon«. A genfi református, papok szorgalmasan látogatták a betegeket, felkeresték a szeretetházakat, hol a nyomorultakon, igazi szegényeken — a diakónusok segítségével — rendszeresen és teljes mértékben segített az egyháztagok könyörülő szeretete és áldozatkészsége. A Helvetica Confessio posterior XVIII. része 14. §-ában részletesen megszabja a különös lelkigondozást illető lelkipásztori teendőket, melyek: »tanítani a tudatlanokat, haladásra inteni és sürgetni az Ür dolgában lanyhákat és resteket, vigasztalni és erősíteni a csüggedőket, dorgálni a bűnösöket, felemelni az elesetteket, meggyőzni az ellenszegülőket, elűzni az Űr nyájába betört farkasokat, meglátogatni és oktatni a betegeket és a különböző kisértés által gyötört lelkeket s az élet útjában megtartani«. A legrégibb magyar hitvallásokban, zsinati végzésekben (tarcal-tordai, egervölgyi-debreceni) mindé-
