Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám
32. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1929 nütt ott találjuk a lelkipásztorok kötelességei között a »szószéken kívüli« lelkigondozói kötelezettséget. Széles mezőre kellene kiszállanunk, ha minden lényeges adatot össze akarnánk szedni, amelyek a régi kálvinista lelkészek — a pastores ecclesiae — által végzett lelkigondozásról beszélnek. Ők vészbenviharban kitartottak a nyáj mellett. Védték azt minden külső és belső ellenség ellen s hívek voltak mindhalálig! Hogy a régi magyar református lelkipásztorok ebben a szellemben jártak el, legyen szabad csak Kanizsai Pálfi János kiskomáromi lelkész- és püspöknek 1634 július 14-től 1637 július 8-ig vezetett naplójára hivatkoznom, amelyből megragadó képe tűnik ki az akkori török világban a lelkipásztori gondozásnak s egyben a legszigorúbb egyházi fegyelemnek. A lelkigondozói munka különben végig vonul egyházunk egész történetén. A gyülekezet tagjainak pásztori gondozása és általános meglátogatásának a szükségessége tehát nem külföldi találmány, nem félszeg irány, hanem olv lelkész! kötelesség, melynek van evangéliumi és lélektani alapja, történeti múltja, lelki haszonnal járó jelentősége, életbevágó konkrét eredménye a gyülekezet külső és belső építésében napjainkban is. (Folyt, köv.) Somogyi Zoltán, Egyháztörténetirásank feladatairól.* Még egy, utolsó példa. Aki ismeri a középkor emberének gondolkodásmódját s tudja, mint ügyel az arra, hogy minden tette legális legyen, annak első kérdése az, miként alapoztatok! meg a reformáció jogilag?, mert a reformátorok kerülték még a forradalmár-látszatot is. Az egyháztörténelem erre választ nem ad. Illetve, ha találó volna az, amit arról mond, hogy miként gondolkodtak a reformátorok az alattvalóknak a felsőbbséghez való viszonya felől, akkor a reformáció egész biztosan nem következett volna be, amint hogy Erasmus is megmaradt az egyház keretén belül való reformálás követelményénél, mert az engedelmesség — szerinte — úgy a világi, mint az egyházi felsőbbséggel szemben: kőtelező. Luther is ezt vallja sokáig, ezért kéri a pápát, reformáljon ő, csak amikor ez nem történik meg, csavar egyet a nagy reformátor — az evangélium engedelmességi parancsának eddigi interpretációján s azt csak a világi hatalomra, a laikusokra vonatkoztatja s elfelejti a világi és egyházi hatalom közötti összefüggést. így lesz ő, aki ennek a résznek hadat izén, a világi önkénynek hadat üzenő parasztok legszigorúbb bírája. Ő nála tehát megáll még, hogy ő a feltétlen engedelmesség hive, de a saját személye és ügye kivételével. Nem áll meg azonban ez az únos-úntalan tanított tétel Zwinglinél és Kálvinnál. Zwingli, akinek ereiben Svájc nagy függetlenségi harcaiban küzdő ősök vére lüktet, aki az Uron kívül más urat egyáltalában nem ismer s a társadalom alapkövét a községben látja s tudja, ez a Zwingli — ha vele szemben is ad fontes elvét követjük — azt mondja: ha a felsőbbség letér az Úrnak tetsző útról, úgy az önönmagát helyezi hatalmon kívül s nem követelhet senkitől sem engedelmességet. Minden jogát eljátszván: Isten nevében leteendő. Ugyan nem szükséges mindjárt vért ontani, gyilkolni s háborút kezdeni. Van annak más módja is: a választók határozata. (Itt Zwingli egész konkrét el* A pápai református theológia Tóth Ferenc Önképzőkörében tartott előadás. képzelésben a svájci demokrácia Landsgemeindeire, ama nagy népgyülésekre gondol, melyek a kormányokat választják.) Ha azonban a felsőbbség ellenszegül — folytatja a svájci —, akkor nincs bocsánat. »S ha Te a Tyrannussal való küzdelemben nem vagy hajlandó életedet is kockára tenni, hát csak túrd a zsarnokoskodást s a végén büntetésed hasonló lészen a zsarnok büntetéséhez.« Zwingli ezt, következetesen, úgy a világi, mint az egyházi felsőségre vonatkoztatja s praktikusan is »demonstrálta«. Ő életét vesztette ama harcban, amelyet úgy a pápa, mint a császár ellen folytatott. S Kálvin? Tényleg ama feltétlen engedelmésség hive ő, amelyről tankönyveink beszélnek? Ő, aki Genfben maga előtt látta, mint védekezett a nép a nagy tanácsban, az arisztokrata kis tanács túlkapásai ellen? Ad fontes! S ott azt találjuk: »Ha a nép oltalmára szervezett hatóságok állanak fenn, oly célból, hogy megfékezzék a felsőség túlságos kapzsiságát és szenvedélyét, én éppen nem tiltom meg az ily célból szervezett hatóságoknak, hogy hivatalos kötelességük szerint ellenálljanak és ellenszegüljenek a kegyetlen tetteknek. Sőt, ha ők szemet találnak hunyni.. a szegény nép sarcolásának, kötelességemnek tartom hitszegéssel vádolni őket a nép szabadságának elárulásáért. Nem azért váltattunk meg a Krisztus által oly drágán, hogy istentelenség alá vessük magunkat«. Ez azonban Zwingli elve, városi mezben. Az ellenállás joga nem a községé, hanem a nagytanácsé. Ha most valaki azt kérdi tőlem, miért hoztam éppen e hosszulélegzetü példát, röviden válaszolhatok. Jó ezt nekünk is tudni, mert megismertet bennünket ama alapelvekkel, amelyeken Bocskay, Bethlen, de még Rákóczi is álltak, egy, véleményük szerint Istennek nem tetszőn cselekedő felsőbbség ellen viselt harcaikban. Ezek taglálása után lezárhatjuk amaz első kérdésünk megválaszolását: hogy lehet és miképen kell változtatni egyháztörténetirásunk dilettáns jellegén. Tisztázandó még a második kérdés: vájjon szükséges-e, hogy az eddigi kényelmes állapotokon változtassunk? E kérdésre felelni annyit tesz, mint a történet értékének kérdését felvetni. Erre válaszolni pedig e helyen nem szükséges. Egy theológiai főiskolában tisztában kell azzal lenni, hogy milyen értéke van az igazság keresésének. Az egyháztörténeíemnek azonban ezen felül még más nagy »haszna« is van, ha szabad e materiális kifejezést ama legnagyobb értékre alkalmazni, melyet emberi elme és szív megérteni és átérezni nem tud. Hogy mire gondolok, azt legjobban egy személyes vallomással tudom kifejezésre juttatni. Én, innen Pápáról, hat havi egyháztörténeti kutatás eredményeképen nemcsak egy sereg kedves személyes emléket és nagy, nem remélt nagy és gazdag adathalmazt viszek haza, hanem utamon és egész életemen végig fog kisérni egy mély és felejthetetlenül szép, vallásos élmény is, mely nékem, Pongrácz nagytiszteletü úrnak nagy odaadással ápolt birodalmában, a főiskola szép könyvtárában, a magyar protestántizmus életének s harcainak, elejétől a mai napig való követése közben adatott. Egy nagy adventi élmény, eleven meglátása annak, mint várták, avagy nem várták e hazában, az egymást követő nemzedékek az Urat s mint tanították, avagy nem tanították itt, hogy hogyan kell várni őt. Ezt mutatja az egyháztörténelem mindenkinek, aki abba leikével mélyed el. De még ennél is többet. Az Úr végső eljövetelét! Mert a történelem világító fényénél, ott áll minden cselekedet végén és minden koporsónál: az Ítélet!
