Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám
1929 245. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. A lelkésztanítóság kérdéséhez. Imre Sándor, a szegedi egyetem országosan ismertnevii neveléstudományi professzora, a Református Figyelő közismert cikkeiben a lelkésztanítóság ügyében azt a megoldást ajánlotta, hogy a papi pályára készülő érettségizett diák előbb szerezze meg a tanítói oklevelet aképpen, hogy leteszi a tanítóképző első négy évfolyamáról a különbözeti vizsgát, rendesen elvégzi ott az ötödik évet, az év végén képesítővizsgát tesz; s csak azután kezdi meg theológiai tanulmányait. Ez a megoldás rendkívül tetszetős. És mégis bajos volna elfogadni. A legelső és legnagyobb nehézség: hogyan készül el az érettségizett fiatalember a különbözeti vizsgára. Az előirt testtan-, élettan-, lélektan-, neveléstan-, gazdaságtanból és rajzból még el lehetne készülni akár a nyári .szünidőben is, de a négy évfolyam ének- és zeneanyagából semmiképen. Második nehézség volna, hogy ezzel a megoldással a theológiai tanulmányok ideje egy esztendővel megnövekednék; a harmadik baj pedig abból támadhatna, hogy az érettségis-okleveles tanító állást vállalna vagy még theológiai tanulmányai megkezdése előtt, vagy éppen tanulmányai közben (esetleg tanulási kedvének meglankadása, tanárai „szigorúsága“ s még más okok miatt, amik könnyen támadhatnak olyan embernél, akinek diploma van a zsebében). Sőt még egy más negatívum is az Imre-féle megoldás ellen szól, hogy t. i. ezek az érettségizett ifjak nem részesülnének a theológusoknak adott kedvezményben, mely szerint a lelkészjelöltek a földrajz IV. o. anyagából s a szerves kémiából a különbözeti vizsgán felmenttettek. Különbözeti vizsgájuk tehát ezzel is nehezebb volna. A nyári vakációban legföljebb akkor tudnának elkészülni a különbözeti vizsgára, ha a gimnázium két felső osztályában előre készülnének a tanítóképzői ének és zene tananyagából. Imre Sándor szép cikkéhez legelőbb Enyuly Andor szólt hozzá ugyancsak a Református Figyelő folyó évi 35. számában, „ . . . miért nem inkább az alacsonyabb képzettségű tanítót emeljük egy-két évi theológiai kurzus által a lelkipásztori munkának legalább elemi tájékozottságába, mint ahogy azt az erdélyi egyházkerület vezetősége évek óta gyakorolja ?“ kérdi Enyedy. Az erdélyi példa után igazodó gondolat valóban nem rossz; csak a kifejezések ellen lehet némi kifogást emelni. Fölösleges itt a tanító „alacsonyabb képzettség “-ét emlegetni, hiszen úgyis tudjuk, hogy ez a megjelölés nem a képzés minőségére, csak a tanítóképző középiskola jellegére vonatkozik. Nem emlegetném a „lelkipásztori munka elemi tájékozottságáét sem, annál kevésbbé, mert Enyedy is, nagyon helyesen, magasztos fogalmat táplál lelkében a pap munkájáról, amint az cikke befejező részéből kitűnik. De ha a „világ várja“, „a hős“, „az izig-vérig való maradéknélküli papot“, ne állítsuk e gyönyörű jellemzés mellé azt a lelkipásztort, aki bár kisebb őrhelyen, de „elemi tájékozottság“-gal is megfelelhet hivatásának, mint lelkésztanító vagy lévita. Az eddigi gondolat nem rossz és mégsem óhajtanám utánozni. Az egyházalkotmányi nehézséget, mely a kétféle lelkipásztor: pap és lévita különbségével adódik, még legkönnyebb volna megoldani. Mindaddig azonban, amíg van mód egységes lelkész- és lelkésztanító képzésre, kívánatosabb, hogy az „izig-vérig való“ „hős pap“ értékét ne rontsa az, hogy munkája a lelkipásztori munkának „elemi tájékozottságáéval is elvégezhető. A Sárospataki Református Lapok december 1-én megjelent számában Farkas István indítványoz új megoldást a lelkésztanítóság kérdésében. Szerinte legjobb volna, ha íheológusaink a negyedév elvégzése után mennének egy évre a tanítóképzőbe s egy esztendőt teljesen a tanítói képzettség megszerzésére fordítanának. Kötelezővé azonban nem tenné a tanítóképző elvégzését, hanem a végzett papnövendékek választására bízná, hogy káplániára mennek-e mindjárt, vagy előbb még tanítói oklevelet is szereznek. Ez az indítvány is tetszetős : csak az szerezne tanítói képesítést, akinek kedve, hajlama van hozzá, a többi mentesülne a rá nézve nem kívánatos újabb tanulmányoktól s ami a fő előny volna, theológiai négy évét minden theológus tisztán lelkészi képzésének szentelhetné. Problematikussá lesz e megoldás értéke azonban akkor, ha feltesszük a kérdést: lesznek-e végzett papnövendékeink között a tanítóképzőbe jelentkezők ? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. S ha nem lesznek, vagy a szükséghez képest kevesen lesznek, megoldásunkkal célt nem értünk. A Farkas-féle megoldás ellen szól az a körülmény is, hogy az a papnövendék, aki teológiai négy éve alatt nem foglalkozik azokkal a középiskolai tárgyakkal, amelyekből a képzőben képesítést kell tennie: magyar nyelv és irodalom, történet, földrajz, mire a képzőbe kerül, e tárgyakat annyire elfelejti, hogy sokkal többet kell újra tanulnia, mint ha közben is foglalkozott volna velük. Énekből és zenéből pedig szintén előre kellene készülnie, hogy a tanítóképzői különbözeti vizsgát letehesse. Miután az ismeretes konventi határozat értelmében teológiáink a lelkésztanítói képzést az iskolai év elején megkezdték, az a kép, amely szerint ez a képzés kialakulhat, határozottabb körvonalakat vesz. A tiszta elvi megfontolásokkal szemben módunk nyílik a tapasztalás alapján hozzászólni a kérdéshez. Állapítsuk meg itt először is, hogy I. éves növendékeink szívesen járnak a gyakorló elemi iskolába á tállításokat hallgatni, jól érzik ott magukat, s a gyerekekkel is szívesen foglalkoznak (ezt hoszpitálásom alapján is mondhatom). Valljuk meg továbbá, hogy érdekelt papnövendékeink félnek is egy kissé a leteendő vizsgáktól, az idegen vizsgáló bizottságtól; ez a félelem azonban mindinkább megszűnik, amint az elvégzendő feladattal, a tárgyakkal, a tananyaggal tisztába jönnek. A tanítóképzőben végzett hoszpitálásaim, képesítő vizsgán való jelenlétem alapján állíthatom, hogy a tanítói oklevél megszerzése papnövendékeinkre nem könnyű munkát jelent, de viszont olyan feladatot sem ró, amely komoly, rendszeres (és nem is nagyon sok teherrel járó) munkával meg ne volna oldható. Azt is merem állítani, hogy a tanítóképzői tantárgyakkal való foglalkozás nem megy magának a lelkészképzésnek a rovására, bár az az időveszteség, amelyet a sajátképeni lelkésznevelés a kettős készület folytán elveszít, mindenesetre nagyon fájdalmas. A konventi határozatban előirt óraredukció végrehajtása is nagy önmegtagadást és lemondást fog kívánni, de elkerülhetetlen. A tanítóképzői tárgyak közül az ének és zene kíván heti 2, később 4 órát, a többi tárgyakra is kell 2—3—4 új óra. A különbözeti vizsga letevése legcélszerűbben a második teológiai év végén történhetnék. Ekkorra lehallgatják papnövendékeink a különbözeti vizsga tárgyait: testtan, élettan, lélektan, nevelés- és tanítástan, gazdasági ismeretek; tanulják az éneket és zenét; s a másodéven heti egy órán a népiskolai táblai rajzot is gyakorolják, minthogy abból is vizsgát tesznek. (A konventi jegyzőkönyvben nincs szó külön a kézügyességi gyakorlatokról, a szlöjdről, pedig alig gondolom, hogy a képzőben ettől eltekintenének. Ezt a kérdést