Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-29 / 39. szám
Negyvenedik évfolyam. 39. szám. Pápa, 1929 szeptember 29. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. 6*® TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Dr. Balogh Jenő egyházkeriileti főgondnok elnöki megnyitó beszéde. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! I. Tíz év telt el azóta, hogy a magyar nemzet a reá zúdult negyedik nagy katasztrófa után újra életre ébredt és teljes akaraterővel kezdte meg ismét a felemelkedés útját. Sokan dolgoztak azon a haladáson, amelyet ma már megállapíthatunk, de ez alkalommal nem emberek érdemeire emlékezünk, mert a Korinthusbeli I. levél (III. 6—7. vers) szavaival tudjuk, hogy csak „a növekedést adó Istent“ illeti a dicséret, dicsőség és hálaadás. Leborulva a Mindenható kegyelme előtt, mondunk mi is első szavainkkal alázatos köszönetét. II. Főtiszteletü Közgyűlés! Amikor hosszú élet végén gyakran azon tűnődöm : minő célja és micsoda feladata van még közéleti tevékenységemnek?, az a meggyőződés hat át, hogy hirdetnem kell, sőt többször ismételni kötelességem több igazságot és rá kell irányítanom Egyházkerületünk t. tagjainak figyelmét református egyházunknak némely társadalmi feladataira. Ez alkalommal is hangsúlyozom, hogy amíg munkabíró maradok, folyton a magyarságnak nagy nemzeti és egyetemes érdekeit kívánom szem előtt tartani és munkálni; mindig az erők egy befogásának, a nemzeti egységnek, szolidaritásnak hive és hirdetője maradok. Tudom, hegy többen támadnak; nekem a küzdésre nincs kedvem, egyházam és hazám érdekében munkálkodni akarok. Szemben azzal az újabb általánosan tapasztalt szokással, amely vagy nem látja meg, vagy elhallgatja a múltnak és a már elköltözötteknek nagy érdemeit, ma, amidőn pár szóval utalok társadalmi kötelességeinkre, — első sorban azokat emelem ki, akik ezen a téren Egyházkerületünkben is életük tanításával és közéleti munkájukkal példát mutattak számunkra. Halhatatlan emlékezetű elődöm, gróf Tisza István teljesen át volt hatva a magyar nép széles rétegeinek szeretetétől és amint már közzétett összes munkáinak száz és száz lapja bizonyítja, a hozzáfordult kis embereknek ügyes-bajos dolgaiban akkor is lelkiismeretesen és fáradhatatlanul eljárt, amikor a nemzet életének egyik szörnyen nehéz korszakában az egész ország gondját hordozta vállán. Ugyancsak Tisza István főgondnoki székfoglalójában hangsúlyozta, hogy egyházunk fennmaradásához első sorban az élő hit mélysége szükséges, de kitűnő lelkészi karunknak egyúttal kötelessége felrázni a világi elemet, hogy ez „gyümölcsöztesse egész anyagi és szellemi erejét a lelki gondozás és a jótékonyság nagy munkájában“. Különös hálával gondolok ma is Egyházkerületünknek és egész Magyarországnak egyik nemes és nagyemlékű férfiára, Darányi Ignácra, aki a kis emberek jogos érdekeinek és egyúttal különösen a falusi nép körében a társadalmi munkának hosszú időn át nemcsak lelkes apostola, hanem — a gyakorlati kormányhatalomnak évtizedeken át birtokában — egyúttal megvalósítója is volt. Ha nyári hajnalon, amikor a magyar falusi munkás már rég ott dolgozik a szántóföldön, bejárhatom a Dunántúlnak egyik vidékét, gyakran van eszemben, hogy ami ennek a két nagy embernek elköltözése után fennmaradt: az ő nagy lelkűk ott lebeg a magyar róna felett és fohászkodik a Mindenhatóhoz: áldja meg a magyar népet és „adjon neki bőven új kenyeret“.* Jóleső kötelességem felidézni még Kerkapoly Károlynak, pápai főiskolánk egykori kitűnő tanárának emlékezetét, aki egész életében szerzett vagyonát alapítványul rendelte elhagyatott gyermekek számára. Végre, jórészt Egyházkerületünk ismételt felterjesztéseinek és a Főtiszt. Püspök úr személyes sürgetéseinek hatása alatt elértük azt, hogy a Kerkapoly-Bodor alapítvány jövedelméből a folyó évtől kezdve évi 60.000 P lesz felhasználható első sorban református társadalompolitikai célokra. Ennek a nagy jótéteménynek üdvös hatása a pártfogásba vett gyermekeknek egész életében bizonyára mutatkozni fog. Abban a pár percben, amelyben ma szólhatok, természetesen nem áll módomban megjelölni társadalmi feladataink gyakorlati megvalósításának összes részleteit és eszközeit. Csak általánosságban kívánom hangsúlyozni, amit más hatáskörben évtizedek előtt szintén hirdettem, hogy egész egyházunknak és minden hivatalos és nem hiva* Kozma Andornak „Aratás előtt“ című költeményéből.
