Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-01 / 35. szám

170. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1929 ténjék; f) a bizottságok, tanácsok, képviselők, általá­ban személyi ügyek és választások titkos szavazással választása és intézése törvényben kimondandó. Kálóz. Vargha Kálmán. (Vége.) Püspöki egyházlátogatás a tatai egyházmegyében. Hat órakor presbiteri gyűlés volt az egyház ta­nácstermében, melyen Löké Károly esperes imádko­zott. Püspök úr örömmel állapította meg, hogy a hivek templomlátogatása a múlthoz képest emelkedő­ben van. A hozzánk áttértek száma nagyobb, mint a tőlünk kitérteké. Az adakozások összege. 1114 P. Az épületek rendben. Takarékmagtár volt, de a háborít alatt tönkre ment, püspök úr a felújítást a presbi­térium figyelmébe ajánlja. A gyűlést, melyen a gyü­lekezet minden ügyét alaposan megtárgyalta Püspök úr, Gál Endre lelkész imája zárta be. Győry Elemért itt váltotta fel a gyorsírói teendők végzésében Pong­­rácz József. Este Püspök urat és kíséretét dr. Virágh Zsig­­mond ügyvéd, egyházmegyei jegyző látta vendégül gazdag vacsorára. Á vacsora alatt a református énekkar lampionos menetben vonult fel és Szabó Lajos kántortanító veze­tésével szép dalokkal gyönyörködtette Püspök urat. Az énekkar nevében Molnár Sándor kisgazda, Püspök úr kor- és iskolatársa üdvözölte Püspök urat, mint a város szülöttét és büszkeségét, az ország fáklya­hordozóját, melyre Püspök úr meghatódva válaszolt, felidézve gyermekkora kedves emlékeit. Május 8-án délelőtt Püspök úr felgyülemlett levelezését intézte el, majd látogatásokat tett. Délben az Esterházy-szállóban volt 100 terítékes bankett, melyen Löké Károly esperes, Gál Endre, az izraelita rabbi, Fadgyas Aladár ev. lelkész, dr. Virágh Zsig­­mond mondtak felköszöntőket, melyekre Püspök úr gyújtó hatású beszéddel válaszolt. Kilenc nap Londonban. Augusztus 12-én kigyult az utolsó tábortűz az Arowe-park hatalmas főterén. Eddig minden este, min­den altábor külön tábortűznél gyülekezett, most egy hatalmas máglya köré sorakoztak fel öt világrész cser­készei. Itt fogadtak egymásnak meleg kézszorítással őszinte szereteten épülő cserkésztestvériséget, itt Ígérték meg egymásnak, hogy mindig a szeretet meleg moso­lyával és segítő Ölelésével fognak egymáshoz közeledni. Lassan zsarátnokká olvadtak a hatalmas lángnyelvek, a csapatok egymás után táboraikba vonultak, s ötven­ezer cserkész két heti megfeszített, erős munka után, a kötelességteljesítés felemelő érzésével tért nyugovóra. Ezzel a nappal lezárult a jamboree, hol az Árowe­­park pázsitján és esőtől felázott, sártengerré változott terein megmutatta a magyar tábor azokat az erőket és értékeket, mellyekkel tiszteletet és elismerést szereztünk a két hét leforgása alatt, az egész világ ifjúsága előtt. Augusztus 13-ikával angliai tartózkodásunk második szakasza kezdődött, amely egészen más feladatok elé állított bennünket. Amint a két hétig tartó erős mun­kában megszeretett táborhelyünktől búcsút vettünk, amely felett elcsendesedtek már a kesergő kuruc dalok, s a bizakodó reménynek szívből fakadó nótái, mindenki érezte, hogy egy nagy úr vendégeiként kell Európa leg­nagyobb metropolisában megjelennünk. Ha az erdő­szegélyezte birkenheadi gyepen megmutattuk, hogy a természet minden ellenkezésével szemben is, eső, hideg, feneketlen sár közepette, vékony sátrakban lakva, min­dig nótás kedvvel tudtuk munkánkat végezni, s mindig ugyanazzal a meg nem alkuvó erős akarattal tudtuk a huj, huj, hajrát kiáltani, most Londonban be kell igazol­nunk, hogy ezer éves művelődésünk nekünk is meg­adta a nyugati népeknél szerencsésebb körülmények kö­zött talán előbb kifejlődött azon erőket, melyeknek bir­tokában a kultúra rohanó forgatagában, s a társadalmi életet szabályozó szigorú etikett követelményeivel szem­ben is biztosan meg tudjuk állni helyünket. Londonba érkezve, az első pillanattól kezdve még jobban éreztük ezt a ránk váró kettős feladatot. S hogy ennek teljes mértékben megfeleltünk, bizonyítják a legilletékesebb ajak­ról elhangzott elismerő szavak, melyek szerint a bir­kenheadi jamboreeról 850 magyar gentleman vonult be Londonba. De kinek lelke s szive ne telt volna meg mindazon érzéssel, melyből a nemes ember, a talpig úr tettei fa­kadnak, mikor nagy jóltevőnknek, a magyar ifjúság leg­nagyobb barátjának, lord Rothermerenek részéről min­den vendégszeretetet felülmúló oly fejedelmi gondvise­lésben és megtiszteltetésben részesültünk, amilyet ma­gyar ifjak még soha senki részéről nem élvezhettek. Szállásunk Eltham-ben az Avery Hill Training College tanítónőképző-intézetben volt. Hogy fogalmat alkothassunk magunknak egy angol iskoláról, hadd mondjam el, hogy egy száz holdas gyönyörű angol parkban van ez az iskola, négy különálló hatalmas in­­ternátusi épülettel, külön épület tantermekkel és labora­tóriumokkal, egy távolabb emelkedő hatalmas palotával, melyben a márvánnyal burkolt díszterem s faburkolatu gyönyörű ebédlő, társalgó, konyha stb. található, mel­lette remek télikert hatalmas pálmaházzal, s azután még egy saját villanyáramszolgáltató-telep. A magyar zászlók­kal díszített hatalmas hall előtt sorakozott fel minden reggel az a harminc óriási autó, melyeken London, vagy a vidéki városok megtekintésére indultunk. A magyar zászlófonatokkal ékes hosszú autósor az első napon fe­lénk fordította a járókelők figyelmét, a második naptól kezdve már ismerősökként üdvözöltek bennünket min­denütt s amerre elrobogtunk, utcáról, ablakokból kala­pokat, kendőket, sőt zászlókat lengettek felénk. A hazai lapok eléggé leirták Londonban s több vidéki városban tett látogatásainkat. Bár sok mindennel ki tudnám egé­szíteni e híradásokat, ez alkalommal csak azt az egyet szeretném különösen hangsúlyozni, hogy bárhol jelen­tünk meg, mindenütt a tiszteletadásnak legteljesebb for­májával találkoztunk. London lordmajorja s a meglátoga­tott városok polgármesterei talárban, hivatalos jelvényeik­kel fogadták a magyar cserkészeket, a lakosság részé­ről pedig a szeretetnek, megbecsülésnek olyan melege áradt felénk, amilyet mi itthon, hol a közönség egyálta­lában nem tud érzelmileg belekapcsolódni hasonló ese­ményekbe, soha nem tapasztaltunk. A megtisztelésnek és rokonszenvnek ilyen nagyfokú megnyilvánulásából örömmel állapítottuk meg, hogy a hatalmas angol nem­zet nemcsak észrevette egy halálra Ítélt maroknyi nép­nek a cserkészet magasba ívelő útján felfelé tartó fiait, de megadta nekünk és velünk együtt nemzetünknek azt a tiszteletet, melyet csak egyenrangú, egyenlő erkölcsi értékeket képviselő idegeneknek szoktunk megadni. Való­ban, megérkezésünk második napjától kezdve nem is tekintettek bennünket sehol idegeneknek, hanem vendé­geknek, barátoknak, sőt mondhatnám lelki rokonoknak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom