Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám
Negyvenedik évfolyam. 4. szám. Pápa, 1929 január 27. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •...................-.............................. MEGJELENEK MINDEN VASÁRNAP. -................................................. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- * FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Jézus abszolutsága.* Jézus a történet eseménye, emberi személyes élet. Csakhogy ő egyúttal az örökkévalóságnak belelépése a történetbe, teljessége az időnek, áttörésié minden történeti törvényszerűségnek és kontinuitásnak, ő az, akinek ki kell esnie mindenféle történeti keretből és ezt szét kell törnie: Istennek, isteni cselekvésnek, isteni beszédnek a jelenléte ebben a múlandó világban. Ha analógia és törvényes összefüggés az, ami a történetet összetartja, ha szál az, amely az eseményeket a történethez fűzi, akkor a Krisztusban való kijelentés jelenti: a történet megszüntetését a történelemben. A történeti világ az, melyből vizsgálódásunk elején kiindultunk, a világ, melyben az abszolút és relativ ama különös ellentétekkel teli viszonyban állanak egymással. A történeti valóságról azt kell mondanunk, hogy benne minden pont, lehet az telítve lelkileg, ahogy csak tetszik, mégis a relativitáshoz, a múlandósághoz tartozik, ha mindjárt az abszolútra vonatkozik is. Sohasem egy az abszolút. Ha a filozófia nyelvén akarnók tehát kifejezni azt, ami Jézus — ami tulajdonképen lehetetlenség, amikor Jézus nem alapelv, hanem személyes valóság —, akkor azt kellene mondanunk, hogy: Ő az abszolút, akit az egész történet keres, de mégsem talál meg, aki az egész történetet mozgatja, de ő maga még sem tud soha történet lenni. Benne, a történet közepében jelenik meg a kezdete és vége minden történetnek, az örökkévalóság az időben, az abszolút a relatívban, a mai emberiség szolgai alakját magára öltve Isten az emberek között, az örök logosz a testben, az örök isteni szeretethatalom, mint Isten szenvedő szolgája, az isteni világosság megtörve ennek a világnak bűnös atmoszférájában. Ezért a keresztről való beszéd az emberi felfogás szerint éppen úgy a legnagyobb botránkozás, mint ahogy az erkölcsi büszkeség számára a legkevésbbé elviselhető megalázás. * Részlet dr. Brunner Emilnek Jézus abszolutsága cimü Benedek Sándor fordításában most megjelent füzetéből. Egyháztörténetírásunk feladatairól.* Eme benső élet kialakulásáról és fejlődéséről, sajnos, csak igen homályos képünk van. E kép megvilágítása és megelevenítése rója a jövő egyháztörténetirásra a legnagyobb, legnehezebb, de egyszersmind a legszebb, legmagasztosabb feladatot. Megoldásához egyszerre két oldalról kell majd munkába fogni. El kell kezdenünk egyrészt a vallásos áhítatot formáló tényezők kikutatásával és a kegyesség meg* A pápai református theológia Tóth Ferenc Önképzőkörében tartott előadás. nyilatkozási mikéntjének kidomborításával, külön a gyülekezetekben, az egyházmegyékben és az egyházkerületekben, ami által, végre valahára, méltó megvilágításba jut püspökeink, espereseink és lelkészeink gyakorlati munkája is. Másrészt azonban komolyan hozzá kell fognunk vallásos irodalmunk történetének nemcsak philológiai és forráskritikai, jobban mondva könyvészeti, hanem mindenek előtt theológiai szempontból való megítéléséhez s fejlődésének genetikus magyarázatához. Vele megvalósítjuk ama nagy feladat-komplexumot, melyet legelőször Révész Imre irt körül klasszikus precizitással: »Protestantizmusunktörténetének egyik legértékesebb ere a magyar protestáns-theológiai gondolkodás keletkezésének és fejlődésének története. Erről yajmi keveset tudunk. De még kevésbbé törődtünk eddig annak a rendszeres megállapításával, hogy vájjon magának a kegyességnek, az élő vallásosságnak minemű jellege az, amely a magyar theológiai irodalmon átdereng? s hogy jelentkezik-e nálunk a theológiai gondolkozásban valami egyéni önállóság, vagy pedig örökösen csak szolgailag recitáltuk-e a külföldi protestáns theológusok kisebb-nagyobb klasszikusait? Ha jelentkezik, mennyiben lehet ebből a magyar protestáns vallásos jellemnek egyéni vonásaira következtetni, — ha nem jelentkezik, akkor mi ennek legmélyebb oka? S ha már mindez tisztázva lesz, akkor végül kérdezni fogjuk, mely vallásos motívumok (eszmék, ethikai indítások) hatoltak a protestántizmus tartalmából legmélyebben a magyar ember szivéig, melyek mozgatták legerősebben az egyházak élettevékenységét s melyeknek hatása tetszik meg a magyar kultúra más életnyilvánulásában is. Itt torkolik egyháztörténetünk az egész nemzet kultúrtörténetébe«. Mindezen megoldatlan problémák s teljesítetlen feladatok elsorolása után, azt hiszem nem szükséges tovább is bizonyítgatnom, hogy megoldásukhoz szervezett munkára lészen szükség. Mint láncszemek fogódznak ezek egymásba s egyiknek a megfejtésébe a többinek az elhanyagolásával belekapni lehetetlen; valamennyit együtt, rendszeresen kell felkarolni, ha célunk valóban a magyar protestantizmus történetének oknyomozó kikutatása és megirása. A szükséges szervezetet illetőleg sajátos nézeteim vannak. Minden munka eredménye attól függ, mennyiben állnak annak elvégzésére tanult, lelkes munkások rendelkezésre. A megszervezés tehát itt kezdődik, a theológiai főiskolákban, mert ahhoz, ugy-e bár, kétség nem fér többé, hogy míg az u. n. külső történetet bárki, kinek valamelyes történelmi érzéke volt, már több-kevesebb eredménnyel űzhette, addig az imént körvonalazott feladatokat csakis oly képzett theológusok fogják megoldhatni, kik a történeti módszer alkalmazásában megfelelő készséggel rendelkeznek. A kérdések kérdése tehát az, hogy szerezzük meg
