Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám
16 oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1929 theológusainknak ezt a kívánatos, elkerülhetetlenül szükséges készséget? Egész biztosan nem úgy, hogy most nyakra-főre theológus-történészeket nevelünk s evvel a felemás »mindenttudók« számát növeljük. Maradjunk csak a kaptafánál. A theológiai főiskolák célja a lelkész-nevelés, maradjon az továbbra is. Gondoljuk meg azonban, hogy a leendő lelkésznek nagy szolgálatot teszünk, ha történeti érzéket nevelünk bele, ha megtanítjuk arra, mint lehet a történelemből okulni s ha megmutatjuk neki, miként lehet alvó lelkek szövétnekét, nagy emberek lelkének örökké lobogó tüzénél lángra lobbantam. Evvel növeljük lelkipásztori képességeit és érveléseinek, befolyásának átütő, meggyőző erejét, de vele egyszersmind biztosítjuk magunknak azt is, hogy a jövő minden lelkésze több kegyelettel viseltetik a múlt emlékei s maradványai iránt, mint az ma észlelhető. Zürich. (Folyt, köv.) Dr. Weísz H. L Külmisszió. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Missziói Szövetség pápai helyi csoportja folyó hó 25-én tartotta évi rendes közgyűlését, melyen közének és Pongrácz József elnök megnyitó imádsága után dr. Tóth Endre titkár terjesztette elő nagy gonddal megirt évi jelentését, melyből pár rövid részletet az alábbiakban közlünk : »Immár harmadik ilyen közgyűlésre gyűltünk össze, hogy Isten kegyelméről bizonyságot téve, több mint három esztendő munkája után rövid pihenőt tartsunk s e rövid pihenő alatt végiggondoljunk azon, hogy tulajdonképen mi is az a munka, amit a missziói szövetség pápai csoportja végezni szokott? Havonként egyszer néhány ember összejön a főiskola egyik termében és ott egy rövid óráig elmélkedik s imádkozik a külmisszióért! Az az önkéntelen kérdés merül fel lelkűnkben ennek kijelentése után, hogy van-e ennek értelme, ér-e valamit 20—30 embernek az imádsága a földön élő vagy ezermillió pogánnyal szemben? Nem hiábavaló munka-e az, amit a pápai missziói csoport végez? Jókai Mór egyik regényében — melynek címe: Szabadság a hó alatt — élénk színekkel rajzolja le a szentpétervári Néva folyó kiáradását, mely az egész várost pusztulással fenyegette. A sok szép jelenet közül, az jut most eszembe, amidőn a vizveszedelemből megmentett georgiai királyleány magyarázza megmentőjének, Zeneida nevű művésznőnek, hogy imádkozni mégis csak kell, mert az mégis jó. Amire a művésznő megkérdi tőle, hogy hát mire jó az? Arra — válaszol a kis királyleány —, hogy múljék el ez a nagy szerencsétlenség a városról. Amire megint így felel a njűvésznő: »Kedves kis hercegasszonykám, azt a szelet, ami a Névát ide felhajtja, úgy hívják, hogy »Auster«. És ha az egész földet lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fújni, még az sem volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha megindul! Ügy tetszik, hogy hitetlenebb szavakat még nem igen mondott ki ember, mint amiket Jókai itt Zeneida szájába ad, az imádságot nem értékelni többre, mint midőn az ember szájával fúj. Az ember vár valamit még. Nem nyugszik bele ebbe a válaszba, hát csakugyan semmit sem érne az imádkozás? Ha néhány lapot tovább fordítunk az említett regényben, e szavakat olvassuk: »A mély alvó csendben egy halk zsoltárének zengése hangzott a távoli szobákból, szelíd, búbánatos női hangon: »Mindennemű szükségemben, reménységem csak az Isten... Mondjad ezt az én lelkemnek, tégedet én megsegítlek!« A művésznő énekelt ott, aki pedig előbb még a hitetlenséget mimelte! Énekelt bűnbánó, könyörgő imádságot! És megnyugodott lélekkel tért pihenőre. Azok után a szavak után, midőn ama kérdést tettem fel, hogy vájjon ér-e valamit a mi imádságunk, jutott eszembe az a két jelenet, amit elmondottam. Az egyik a kétségnek, a kételkedésnek hazug szava, a másik az igazi emberi érzés kifejezése! A kérdésnek el sem szabadna hangzani. Hiszen úgy tetszik egyéb eszközünk sincs arra, hogy segítsünk szegény pogányokon, mint az imádkozás. Hitünknek alázatos kifejezése az Isten előtt térdre borulásunk! És ki merné állítani a megszégyenülés veszélye nélkül, hogy a hit hiábavaló? Avagy ne emlékeznénk a hit nagy hőseire? Akikről nemcsak az van feljegyezve, hogy maguknak találtak lelki nyugalmat, vagy akik meg is tudtak halni hitükért — de olyanokra is, »akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard éhtől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborát ...« És mi valljuk is bátran, hogy nem hiábavaló a hit és annak kifejezése: az imádság! Ami pedig a pogányokért való imádkozást illeti, bizony ez a legkevesebb, amit tehetünk szegény embertestvéreinkért. Egy kis része annak a nagy feladatnak, amit Krisztusunk parancsolt: »tegyetek tanítványokká minden népeket!« Hiszen ha igazán meg akarnék tartani a parancsot, akkor egy nagy népvándorlásnak kellene megindulni idegen világok, sötétségben élő emberek felé, menni kellene minden igaz keresztyénnek s vinni magával az evangélium világosságát, — igen, mindannyiunknak misszionáriusnak kellene lennünk a szó igazi értelmében!... Legutóbbi közgyűlésünket 1927 november 25-én tartottuk. Azóta 13-szor jöttünk össze. Ezeken az öszszejöveteleken 12-szer Pongrácz József, 1 esetben pedig dr. Vasady Béla theoL tanár vezették az egybegyűltek áhítatát. Jelen voltak ilyenkor tagjaink 10— 29 számmal. Az összejövetelek tárgyai voltak: a miszsziói munka ismertetése a négerek, hinduk, mohamedánok közt, Kínában, Japánban, Üjguineaban, Alaszkában ; Pandita Ramabai, Szadhu Szundar Szing, Ding lelkész misszionáriusok munkája; ezenkivül beszámolót, illetve ismertetést tartott elnökünk a jeruzsálemi és glasgow konferenciákról. Az egyes előadások után rövid bibliaolvasás és annak megmagyarázása következett, majd az imádság volt a lelkek ura s az imádság szárnyán, ott a Mindenható trónjánál találkoztunk a missziói területek hőseivel, szánandó nyomorultjaival és megtért örvendezőivei. Végül alamizsnálkodás fejezte be minden összejövetelünket. Tagjaink számában a múlt évben bizonyos hullámzás volt. Az elmúlt év folyamán belépett 6 pártoló tag; elköltözött 3 tag; töröltetett 1 tag. A halál is kiszakított sorainkból két testvérünket: egyik Makkos Vendelné, aki a pápai csoportnak megalakulása óta buzgó tagja volt, a másik Csizmadia Lajos theol. tanár, ki több Ízben vezette >is összejövetelünket. Legyen mindkettőjüknek könnyű a föld s lelkűk ott fenn az Atyánál kapja meg az örökélet koronáját. Ügy hogy végeredményben ez idő szerint van csoportunknak 35 tagja, akik közül 21 rendes és 14 pártoló tag. Ha visszakeresünk, megalakulásunk óta négygyei
