Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám
Negyvenedik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1929 junius 30. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ- ®*e> IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. Kapuzáráskor. Iskoláink kapui bezárultak. Mire e sorok napvilágot látnak: csöndessé, bánatos-komorrá válik a drága „alma mater“, nem lesz, kinek zajától, édes kacagásától visszhangozzanak máskor hangos folyosói. Akik ma még izgatottan járnak-kelnek az iskola boltivei alatt, azok is, mint maturáltak, mint szárnyaikra bocsátottak búcsúznak, mire e sorok napvilágot látnak. Foszlányokban száll reszkető ajkukról a búcsúszó: „Isten, Isten Veled!“ „Időnk lejárt, most el kell válni! Könnyes arccal ..." Mert megható és csodálatos dolog az, hogy milyen igazi „édesanya“ a pápai főiskola. Én nem tudok képzelni sem igazibb édesanyát. Mert csak egy igazi édesanyának lehetnek olyan igazi testvérek a gyermekei, amilyen igazi testvérek a pápai főiskola gyermekei, bármekkora tér és idő választja is el őket egymástól. Akikkel nem is együtt tanultunk, akiket soha nem is láttunk, azokkal valóságos, bensőséges, lelki barátságba, hogy úgy mondjam : lelki testvériségbe fonódunk talán egyszeri találkozásra, csupán azon a címen, hogy pápai diákok voltunk. Micsoda varázsereje van ennek a szónak, micsoda fénye ennek a tudatnak: pápai diákok voltunk! Akik a harmóniáról tudós elméleteket Írnak, nem láttak még olyan harmóniát, mint aminő azokat fonja bonthatatlan egységbe, akik pápai diákok voltak. Hogy olvad fel és hogy csordul ki azoknak a szétszórt testvéreknek a szive, akik itt érettségi találkozóra összejönnek és az édesanya keblére borulhatnak! Bizonyára és természetesen más iskola is kedves emlékezetében van a volt tanítványoknak. Nem is lehet ez másként. Hiszen más iskola is mindent ad, amit egy iskola adhat. Különösen a mi református kollégiumaink (ihlettel gondolok reájuk) mind valóságos alma materei növendékeiknek. De . . . A mi pápai kollégiumunk, közel a nyugati határhoz, közel Bécshez, nagyon sokat szenvedett, mindenkinél többet szenvedett az üldözés, a néma szenvedés szörnyű korszakában. Ama csapások közül, amiket a hazai protestantizmusra mértek onnan felülről, igen sokat a pápai református egyház teste és így vele együtt a pápai kollégium teste fogott fel. Igen sokat éspedig az elsőket, a legsúlyosabbakat. Még ha el nem mondják is a pápai diáknak, megérzi, hogy ez az édesanya igen sokat szenvedett őérette. Mindjárt a tanév elején, mikor először lép be a pápai református templomba, megérzi, meg kell éreznie. A történelemnek az a levegője csapja meg arcát és szivét, amelyből és amelyben lassan átformálódik pápai diákká, aki tudja, hogy mit szenvedett érette az édesanya. Azért, hogy én és te, kedves testvérem, kitanulhattunk az áldott édesanya ölén, a múltban elszenvedte a kinoztatás, a tiportatás a száműzetés és bujdosás minden borzalmát és ezen idő alatt, meg azután is, a kifosztatással, a leégéssel együttjáró szegénység miatt, valósággal a vérével táplálta gyermekeit. És most újra meg újra, megint csak úgy van! Amelyik édesanya pedig nagyon sokat szenvedett a gyermekeiért, az az édesanya nagyon szeret. Annyira szeret, hogy megdicsőül a szeretetben. Ilyen szeretetben megdicsőült édesanya a pápai főiskola. Próbáltatásokban megedzett, áldozatokban feimagasztosult, folyvást a múltból, főleg a Krisztusból táplálkozó Szeretet szelleme adja azt a csodálatosan meleg családi légkört, amelyben nevelődik a pápai diák. Ezt szívja be, ezzel telik meg és ezzel távozik el, mikor sírva szakad le az anya kebeléről: időnk lejárt, most el kell válni! És ezt kapja bucsucsókul is: „Maradjatok meg ebben az én szeretetemben . . .“ „Hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.“ Ez a pápai alma mater genius loci-ja! Ezért vesznek fájdalommal búcsút az alma matertől végzett növendékeink. Az alma mater könnyezve bocsátja el őket, a viszontlátás édes reményében. Várlak, visszavárlak! ólé Sándort Püspöki egyházlátogatás a tatai egyházmegyében. Május 2-án reggel 9 órakor indult el Püspök úr és kísérete Kocsról, hogy a körút következő állomásán, Kisigmándon megejtse a generális canonica visitatiot. Útja Szendén vitt keresztül, hol már több, mint egy fél évtized óta üresedésben van a lelkészi állás. Maga Püspök úr is vágyott ebben a buzgó és az Igét éhező és szomjuhozó gyülekezetben pár pillanatra megállani, de a hivek is kifejezést adtak főpásztoruk iránti szeretetüknek. Pécsvárady Gyula főjegyző a község határszélén meleg szavakkal üdvözölte Püspök urat, honnan hosszú kocsisor kisérte a református templomig; itt elsőnek Kazó Béla tanító üdvözölte, majd Varga Ilona II. o. t. az elemi iskolások nevében szólott és nyújtott át virágcsokrot. Püspök úr megérkezése után nyomban a templomba ment, hol a hivek teljes számban összegyülekeztek és énekelték a 7. dicséretet. Az idő rövidsége miatt Püspök úr csak buzdító beszédet intézett a hívekhez, majd az imádság szárnyain emelte a lelkeket az élő Istenhez, majd áldást osztott. Már elmúlt 10 óra, mire Püspök úr Nagyigmánd érintésével Kisigmánd határához érkezett. Kerner Alajos községi jegyző vezetésével itt volt az egész községi elöljáróság, köztük Lózerth Kálmán földbirtokos, gazdasági főtanácsos is, Rein János községi elemi iskolai tanító, leventeoktató parancsnoksága alatt kivonult a leventeifjúság. Itt várta Püspök urat és csatlakozott kíséretéhez Györy Elemér győri lelkész. Nagy örömet keltett a virágokkal és zászlókkal díszített autónak a láthatáron való megjelenése, mely alig hogy előbukkant Nagyigmánd felől, megkondultak a kisigmándi harangok is, hogy Isten dicsérésére hivó szavuk egybegyüjtse a hi-
