Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-16 / 24. szám
Negyvenedik évfolyam. 24. szám Pápa, 1929 junius 16. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ- öí© IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. Nincs még egy emberöltő a magyar nemzet életében, mely dúsabban termette volna a szellemi nagyságokat, mint az a három évtized, melynek százados emlékezetét — talán elesettségünk reménytnyújtó vigaszául — e mi nemzedékünknek adatott megülnie. Káprázatos ragyogással kelő napja ez áldott emberöltőnek Vörösmartyt látta megszületni, mig leáldozó sugarai meleg szeretettel azt a bölcsőt aranyozták be, melyben gyöngéd kezek a nagyenyedi professzori ház száz éve ma világrajött kisdedét, Szász Károlyt ringatták. Isteni rendelés fuvalma reszketted meg lelkünk húrjait, mikor tudatára ébredünk annak, hogy azok közül a nagyok közül, kik ez emberöltő során oly gyors egymásutánban követték egymást, hogy arra egyetlen más irodalomban példát nem találunk, mindegyiknek meg volt egységes nemzeti jelentőségén kívül a maga külön egyéni küldetése. Van, aki ébreszteni jött meg, van, aki tanítómesternek volt szánva, harcok .viharában zeng egyiknek lantja, fátyol alá rejtett sebeket gyógyít a másik, ez a regés hőskort kelti életre, a modern kor héroszát örökíti meg amaz és úgy amint pályájuk hosszabb vagy rövidebb tartamra terjedt, időnek előtte elpusztulva vagy két nemzedéket túlélve bár, méltóan tölti be mindegyik azt, amire elhivatott. Mire hivatott el Szász Károly? Meg van-e az érdeme arra, hogy a legjobbakkal együtt említtessék neve? Ha oly szigorúan Ítélnénk róla, mint ahogyan tette azt önmaga, ki a szerénységnek egy ma ismeretlen nemével igyekezett elhárítani személyéről minden érdemet s nem érezte meg azt, hogy mig ünnepi ódái szárnyán annyi jelest, kiknek mindegyikéhez őt rajongó kegyelet fűzte, röpített a halhatatlanság felé, addig maga is sokkalta egyebet vívott ki, mintsem hogy »borítsa a feledés«, vagy ha megtéveszteni engednék magunkat azok által, akik a történelmi átértékelés után immár az irodalomtörténeti átértékelésre is kísérletet tesznek, nem, még ez esetben is tiszteletet parancsolóan állnának előttünk az alkotó tevékenységnek azok a piramisi méretei, a nevéhez fűződő műveknek az a tömege, melyhez foghatót nem lelünk még egyet honi irodalmunkban. Ám ezeknek az alkotásoknak javarésze nem eredeti termés, hanem csak műfordítás. Lehet-e vájjon ezeknek révén a nagyok sorába teljes joggal bekapcsolódni? Aki azonban e kérdést felteszi, az bizonyára nincs tudatában annak, hogy a valódi, a kongeniális műfordítás értékre vetekedhetik az eredeti alkotással, az feledi Aranyt, aki szerint például egy jó magyar Shakespeare felér még fele literatúránkkal is! És ebből .a szemszögből nézve Szász Károly pályáját, egyedül csupán műfordítói működése is a maga nagyszabású és elsőrendű jellegével helyet biztosít számára a nemzet klasszikusainak koszorújában. Az a, lényegében egyébként helytálló felfogás, mely szerint ezek a műfordítások a Petőfit és részben Aranyt is követő korban, eljövendő újabb költői lángelmék feltűnéséig, irodalmunk életében valamiféle űrt lettek volna hivatva betölteni, tehát csúcsoknak magasait áthidalni, számára csupán relativ értéket volna alkalmas biztosítani. Az igazság ezzel szemben az, hogy a Szász Károly életműve abszolút teljes érték. Mert ha az 1849-től 1882-ig terjedő időszakokban új Petőfik és új Aranyok is működtek volna, ez az ő munkássága becsét semmivel sem csökkentené. Nem homályosíthatja el semmi — »héjába bűbájolja a kaján!« — azt a dicsőséget, hogy Szász Károly egy fél évszázadon keresztül senki által meg nem közelített munkabírásával, minden nemzet költőinek teljes megértésével, minden gondolatuk és minden érzésük tökéletes átélésével, miközben »lelkét lelkök úgy rezegtette át, mint húrokat a hangfutam«, tiszta magyar nyelvérzékével, az Aranyéval egyenlő rangú verselő művészetével e mi szépséges magyar literatúránk mellé egyedül egymaga egy hatalmas másik, a szó legnemesebb értelmében: adoptált irodalommal, a lángelmék irodalmával ajándékozta meg nemzetét. Nem hiába volt pap, nem hiába vallja Kalobiotikájában, hogy a szellemóriások szent ligetébe, »mint a templomokba, oly áhítattal lépett be«, azőNibelungjait, a hun király alakja révén őskori költészetünknek eme szerves kiegészítő részét, az ő Homéroszát, Danteját, Shakespearejét vagy Tennysonját, kik általa magyar honosságot nyerve, az egyetemes magyar műveltséget is európai színvonalra emelték s rajtuk kívül még hindu, perzsa, angol, francia, olasz és német remekeket nem mesterember, még csak nem is művész, hanem költő, költő-pap, egy ihletett ajkú római vátesz hozta meg számunkra s hagyta nekünk drága szent örökség gyanánt. És ha ennek az örökségnek soha nem múló, termékenyítő erejéről és nemzeti jelentőségéről ma, amikor évtizedek óta alkalmunk van meggyőződni róla, hogy őt e téren kaliberben senki felül nem múlta, alkotó erőben senki meg sem közelítette, egy pillanatra sem kételkedhetünk, akkor nem szabad megfeledkezünk személyében a sokhúru lantosról és a tudós literátorról sem. Mert attól kezdve, hogy a vész óráiban az »elesettek álmait virrasztotta« és a csatamező csupasz arcú újoncaként harci dicsőségről szőtt színes költői álmokat, át az elnyomatás komor éjszakáján, melyben merész ajakkal csattant ki »Perzsa éneke«, mindaddig, mig a béke legboldogabbnak tetsző
