Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-09-23 / 39. szám
172. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1928. A vezérben megkivántatik végül a munkakészség. Ez a világ munkásokra vár. Maga az Úr Jézus azt mondotta: az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom. Beszélni könnyű, de cselekedni, napról-napra fáradni, jelentéktelennek látszó munkákat végezni, ez már egész férfit igényel. Püspökünk úgy dolgozik, mint akinek teljes életében mindig gyönyörűség volt a munka. Hogy oly bámulatos a munkateljesítménye, annak egyik titka az, hogy örömmel, kedvvel fog hozzá mindenhez, legyen az nagy, vagy kicsiny. Valaki azt mondotta róla, látva miként dől neki a legközönségesebb munkának is: mint napszámos is meg tudná keresni a kenyerét. Ezt a dicséretet kevés emberről lehet elmondani. Püspökünk azért végzi örömmel a kis dolgokat is, mert tudja, hogy ezek is hozzájárulnak a legnagyobb célok eléréséhez. Egyik nap Lord Rothermerenél van és országos érdekű beszélgetést folytat, a másik nap Pápán arról tanácskozik, hogy lehet a Főiskolai könyvtárt pormentesíteni. Egyik nap portengerben utazik, püspöklátogatási körúton, a másik nap gyorsvonaton száguld valamelyik nemzetközi konferenciára, hogy egyházát képviselje. Hogy sokoldalú tevékenységét zökkenő nélkül tudja végezni, magyarázhatjuk azzal is, hogy gyermekségétől fogva a rend és pontosság embere. Mint képzőtársulati ifjúsági elnök rendezi a társulat levéltárát. Azon kevesek közé tartozik, aki pénztári naplót vezet a saját bevételeiről és kiadásairól. Amit a diák megszokott, azt gyakorolja a köztartási felügyelő, gazdasági tanácselnök, a püspök. A református püspök személyében már tradiciószerüleg is egybeforr a hazáját szerető magyar az egyházához hü reformátussal. Ez fokozott jelentőséggel bír a mai időkben, amikor nemzeti létünk új nagy temetőjéből, Trianon alól akarunk feltámadni. Bölcsen mondotta valaki „a keresztény és keresztyén összetartásban rejlenek a régi ország határai“. Püspökünk, kinek eszményképe sok dologban Széchenyi, amerre csak megfordul, lelkekbe markolóan zúgja a fülekbe: legyetek egyek, magyarok! Tudja, hogy össze kell fogni, közösen kell közös célokért dolgozni. Nem úgy, hogy lemondunk a magunk igazságáról, hanem, hogy nem bántjuk a másét. Amikor mindezekért Istent magasztaljuk, az Ö kegyelmét kérjük továbbra is Püspökünk életére, adjon neki erőt, testi-lelki egészséget, hogy nagy terveit megvalósíthassa, hogy láthassa meg egyháza felvirágzását, a főiskola anyagi újjászületését, Nagy-Magyarország feltámadását. Pongrácz József. s mit ajkad hirdet, kezed is cselekszi: az Igét életeddel töltve be. S bár rejted arcod hűs komolyságával a szived — tudjuk — szerető, meleg és mindenütt szív-jóságodat áldják szegények, sírók, árvák, özvegyek. Látunk, — mióta főpásztorrá lettél — szétjárni áldva népeid között, mikor Somogy és Mezőföld vidéke jöttödre ünneplőbe öltözött. Te vigasztaltál, biztattál s ha kellett, felemelted dorgáló ostorod és szomjas népedet felüdítetted, mint tikkadt földet égi záporok. Négy évtizednyi áldott alkotásról hadd hulljon hát le most minden lepel, mikor szívének egész melegével egy országrésznek népe ünnepel. S mig szívszorulva látjuk, hogy hitünkhöz a konok világ egyre mostohább, esengve kérünk: egyházunk hajóját mint eddig tetted, igy vezesd tovább. Nézd: tele lelkünk sebbel, gyengeséggel, száz féreg rág és pusztulunk, veszünk. A nemzet sava voltunk s ha hitünk fogy, velünk együtt elpusztul nemzetünk. Isten és haza van szívedbe írva, egyház és nemzet bizva néz Reád, Isten leikétől megáldott erőddel építsd tovább a hitet és hazát! Légy ostor, hogyha tesped lelkünk, testünk, légy bizonyság, ha hitben csüggedünk, légy vigasztaló, példa, hogy hitünkért ne legyen drága testünk, életünk, légy szikla, melyen megtörik a hullám s mi rádbizatott, növelje karod, hogy nagy emléked századokon győzzön s hogy mindörökké éljenek e földön boldog hívők és boldog magyarok. NAGY LÉLEK ÁRNYÉKÁBAN. Dr. Antal Géza 40 éves lelkész! jubileumára. Irta: Bódás János. Jó megpihenni ősi tölgyfa árnyán s csodálva nézni roppant sátorát, viharok nyomát törzsén, koronáján és századokon győzelmes korát. Jó nézni nemes, komoly büszkeségét, ringatni lelkünket a lombokon s mig égfelé emel, érezni: e tölgy az Örökkévalósággal rokon. De még szebb ember-tölgy előtt megállni s meghatva nézni hófehér fejét és homlokát, mit megszántott az élet és munkában nem lankadó kezét. Jó végignézni élete folyásán és áldani, amit tett, mindenért és alázattal ismerni be róla, hogy lelkében az Isten lelke élt. Meghatva állunk élted tölgye mellett ősz Főpásztorunk, koronánk, fejünk s idézve csaknem félszázadnyi múltad, könny fátyolozza ámuló szemünk. . . . Látunk, mint csügg rajtad ezer tanítvány és hull szivükbe szavad harmata, mely kétkedőnek, hitlennek: bizonyság s támasz annak, ki bűnre hajlana. Látunk nemes, nagy célokért hevülni: Isten és haza lelked álmai. Látunk ama legigazabb magyarnak: Tiszának szikla-jobbján állani s mikor sebezve lerogyott a mártir, Te átvetted nagy lelkének tüzét s egy vak világban hitünknek, hazánknak barátokat szereztél szerteszét. Látunk, amint kiterjeszted palástod s a néped féltőn takarod vele
