Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-02 / 1. szám
2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927. Csak úgy lesz az 1927-ik év s a nálunk tartandó világgyülés a mi református egyházunkra nézve igazán áldásos, ha már most az év elején gondolunk arra, hogy minekünk erre is készülnünk kell egyetemesen és külön-külön gyülekezetenként, ha mindenki elkészíti a maga egyházépítő programrnját, mert a céltalan és kedvetlenül végzett munka éreztetni fogja a maga káros kihatását nemcsak egyes gyülekezetben, hanem az egyetemes egyházban és nemzetközi vonatkozásunkban is. Ha mindenki elsöpri a maga háza elejét, akkor az egész utca tiszta lesz, egyetlen ember mulasztása megzavarja az egész utca tisztaságát. Készüljünk 1927-re! Gy. E. A mai theológia főbb irányai. A jelenkori német theológia az ellentétes irányok konglomerátuma. A különböző, sajátos terminusokhoz fűződő különböző, sajátos jelentések mindinkább őserdei labirintushoz hasonlóvá teszik a német theológiai tudomány probléma körzetét. S mennél több szint, változatot nyernek ezek a csodálatosan összeszerkesztett terminusok, annál inkább fenyegeti magát a német theológiát az általános elszíntelenedés veszedelme. Most röviden csak két, egymással polárisán ellentétes theológiai irány ismertetésére fogunk kitérni, amelyek a maguk polárosságában is mindennél fényesebben fogják igazolni azt, hogy a theológiára nézve nincs és nem lehet nagyobb veszély, mint midőn művelői egyszerűen vallásos filozófiát látnak benne és bár különböző módon és különböző eszközökkel, de végeredményben ezáltal magát a vallást tönkremódszerezik és élettelenné dialektizálják. A mai német theológiában két szempont harcol még mindig rendületlenül egymással: az anthropocentrikus és a theocentrikus theológiai szempontok. Beszélhetünk róluk így is: szubjektivizmus és objektivizmus a theológiában. Avagy szembeállíthatjuk e két irányt a következő formulázás szerint is: élmény-theológia és kijelentés-theológia. Legújabban különböztetni szoktak egyfelől vallástörténeti és valláspszichológiai theológia, másfelől pedig transzcendentális theológia között. E sokféleképen elnevezett két theológiai irány azonban alapjában véve megegyezik abban, hogy mindkettő a keresztyén vallás javát igyekszik szolgálni s mindegyik oldal meg van győződve arról, hogy ő jobban szolgálja theológiája által a keresztyénséget, mint a másik oldal. Egyszóval mindkét oldal az igazság igenlésével lép fel s az ezzel kapcsolatos vallási életérdek is sajátos módon jelentkezik mind a kettőben. Az egyik a vallásos élet emberi oldalát, a másik pedig isteni oldalát feszíti és hangsúlyozza az egyoldalúságig. Az egyiket az a veszély fenyegeti, hogy a vallásos ember vizsgálata mellett elfelejtkezik a vallást élménnyé konstituáló isteni tárgyról és isteni személyről, a másik viszont sokszor észrevétlenül is erős tendenciákat mutat abban az irányban, hogy kijelentésről, hitről, Istenről stb. beszéljen, anélkül azonban, hogy ugyanakkor kellőleg figyelemre méltatná azt a valakit is (t. i. az embert), akinek a kijelentés adatott, akiért az Isten Jézus Krisztusban testet öltött, akit Isten a hit megigazító és megszentelő ereje által újra magához ölelt, s aki számára és akiben az Isten élő valósággá lett egy megrendítően boldogító élmény és tapasztalás pszichikai folyamatában. A szélsőségek között, beismerjük, nehéz mindenkor megtalálni az arany középútat s mig csak theológiai gondolkozás és életfolytatás lesz, a természetes reakciók elve itt is mindig meg-megújuló erővel érvényesülni fog. A német élmény-theológia „első mozgatója“ a nagy Schleiermacher. Tőle kezdve beszélhetünk vallástudományi theológiáról s bátran mondhatjuk, hogy a vallásnak, mint empirikus adottságnak, ténynek, történeti és pszichológiai vizsgálata Schleirmacher óta nyert nagyobb arányú lendületet. Először a vallástörténeti iskola jelentkezett a maga hatalmas programmjával, amely azután a keresztyénség abszolutságának kérdését helyezte a theológiai vitatkozás középpontjába. A vallásnak és a keresztyénségnek a lényegét a vallásos életformák és a keresztyénség történetének részletes vizsgálata által próbálta megérteni és megismerni. Az eredmény az lett, hogy ez az iskola a vallást is *és a keresztyénséget is egyszerűen históriai fázisokká relativizálta, anélkül azonban, hogy a vallásnak és a keresztyénségnek sajátos szellemi szubsztanciáját és teremtő alapját megragadni képes lett volna. Az „exisztencia“ és „essencia“ fogalmai nem egyszer összefolytak előtte s a fogalmak tisztázását legfeljebb csak ez iskola nagy képviselője,, Troeltsch tudta kellőleg biztosítani. Újabban azonban mintha a valláspszichológiai iskola háttérbe kezdené szorítani a vallástörténeti iskolát! Ez utóbbinak vezére, Troeltsch is nem rég kidőlt az élők sorából s a vallástörténészek visszavonulnak tudományáguk természetes határai közé s megelégesznek a vallások történeti fejlődésének, a vallástörténet hosszmetszetének szemléltetésével és leírásával. Annál nagyobb és féktelenebb élet mutatkozik a valláspszichológiai iskola igényekkel és természetes tudományos határokat nem ismerő követelésekkel fellépő képviselőinél. Ezek viszont a vallásos tudat pszichológiai vizsgálata által próbálják a vallás és a keresztyénség lényegének kérdését megoldani. .. . (Folyt köv.) A kántori javadalom. A lapunk 50. számában megjelent cikkünkre több oldalról kaptunk felszólalást. E felszólalások közül Bosznay Ferenc darányi kántortanító leveléből a következőket közöljük. „Nagytiszteletü Szerkesztő Ur! Méltóztassék megengedni, hogy alaposan elfoglalt idejét, a Dunántúli Protestáns Lap közleményéhez való hozzászólással pár percre igénybe vegyem. Mi, terményfizetéses kántorok jól tudjuk azt, hogy ha kiverekednénk is a készpénztételek teljes valorizációját, azt az államsegélyből ép úgy le fogják vonni, mint az ismétlőiskola tanításáért, a községtől kapott összeget. Tehát a politikai községtől kapott 30—40 aranykorona nem segít semmit rajtunk, mert havonként az államsegélyből ennek V12 részét nálam is, meg minden tanítónál pontosan levonásba hozzák. Nem is küzdünk mi az egyháztól járó összegek valorizációjáért, hanem igenis kérjük, s mivel a munkás méltó a bérére, elvárjuk, hogy a kántorság ne ingyen legyen, hogy ezt az egyházi felsőségeink az államhatalommal szemben nyomatékosan sürgessék. Tudom, hogy ezen panaszok orvoslására más fórum illetékes, de ha el tetszik jelen levelemet tovább is olvasni, bele tudja képzelni magát méltatlan üldöztetésünk miatti keserveinkbe és adandó alkalommal, kellő tájékozottsággal bírván, oly intézkedések mikéntjébe belefolyni, kellő lelki diszpozícióba lesz hangolva, hogy egyházaink belső lelki életére is nem közömbös tanítói megelégedettség forrásául szolgáló bölcs revízió mielőbb megtörténjék. Talán cikornyás ezen mondat, de ha megméltóztatik engedni, röviden ezen egy szóba foglalhatom össze a fizetésünket: lelketlen. Nagy szó ez, erős vád, de sajnos,
