Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-02 / 1. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 1. szám. Pápa, 1927 január 2. r r r A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. --------------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ...........-.........................—......—........ FELELŐS SZERKESZTŐ: PÖNGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. cd TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. cd 19Sy. A mai naptól kezdve 1927-t Írunk. Új év van. Amikor először írjuk le ezt a számot, szinte megdöbbenünk és alig tudunk a kezünknek parancsolni, hogy az elmúlt 1926 helyett az újat, a jövőt: 1927-et Írjunk. Most érezzük igazán mennyire a szokás rabjai vagyunk testünkben-lelkünkben. Egy pillanatra megállunk a határkőnél, tekinígetünk hátra, nézegetünk a múltba és nézünk előre, szeretnénk bele nézni a jövőbe. Új-év napján különösen foglalkozunk a jövendővel. Ezen a napon minden igehirdetés a jövőről szól, a jövő bizonytalanságáról, reményéről, a jövő bajairól és erőiről, a jövő feladatairól, a jövő tisztaságáról. Még azok is, kik könnyen veszik az életet és nem helyezik cselekedeteiket az örökkévalóság súlypontja alá, megálianak a határkőnél, gondolkodnak és elmélkednek a tova tűnő idő: órák, napok, hetek, hónapok és esztendő felett. Mennyivel inkább megállunk és szemlét tartunk mi, kiknek feladataink és megbízatásaink vannak Nem azért, hogy tűnődjünk az esztendő és az ember múlandóságáról, hanem hogy megkészítsük a múlt esztendő mérlegét s mihelyt ezzel a lelkimérleg készítéssel .készen vagyunk, készítsük a jövő prograrnmját nem hiábavaló kívánságokkal és nem azzal a reménnyel, hogy majd minden az ölünkbe hull, mert Istennek gondja van ránk, hanem felelősségünk tudatában, munkás, megszentelt akarattal. Ránk nézve nem az a fontos, hogy az új-év a Calendae Januariae-re esik-e, vagy hogy az év kezdetét helyesebb volna-e december 25-re tenni, mint volt 1563-ig, hanem az, hogy van évforduló, melyen keresztyén analógiával a jézus nevére emlékezünk s az elménkbe' tóduló múlandósággal szemben Jézusban meglátjuk a bizonyosságot, az állandóságot, az örökéletet, mert ez a név a mi megtartó életprogrammunk. Ránk nézve az a fontos, hogy szivünkre nehezedjék megbízatásunk komolysága s a ránk váró isteni munkával szemben annak tudata, hogy mi csak emberek vagyunk, de egyúttal az a felemelő, erőt fokozó, bűnt, világot verő, diadalmas hittel megtöltő bizonyosság is, hogy Jézus testvérei vagyunk s képesek életprogrammjának megélésére s hivatottak annak megvalósítására. Mi nem a múlandóság felett tűnődünk, hanem a jövő feladatairól, a jövő tisztaságáról alkotunk képet magunknak. Embervoltunk, hivatásunk érzése, feladatúik, erőink fogyatékosságának s az Isten mindenre elégséges kegyelmének az átélése a lelkűnkben összefonódik s mint kötélverő keréken a kenderszálakból kialakul az erős kötél, úgy lesz ezekből az érzésekből egy mindeneket összefoglaló, boldog megbizonyosodás : mi Isten munkatársai vagyunk. Isten munkatársai vagyunk! Nem privilégium, hanem el kötelezés, nem kegyes szemlélődésre, hanem komoly munkára, teremtésre való elhívás, apostoloskodás, misszió az istenországa érdekében. Csak azok tudnak ennek az elhívásnak, apostoloskodásnak és missziónak megfelelni, akik bíznak az istenben, az ő hatalmas erejében és akik hiszik, hogy van istenországa és imádságuk beteljesülhet, vagyis eljöhet ez az ország mihozzánk. Kik ezt hiszik, azoknak van erejük mindenre, azok akarnak és mernek, azok terveznek és készítik az 1927-ik év prograrnmját. Programm nélkül indulni neki az új-esztendőnek hazardirozás az istenországával, programm nélküli vergődés, küzdés a komoly munkát is esetlegessé teszi s határozott cél nélküli indulással sok csatavesztés, esetleg egy-két diadal lesz az új-esztendő töiténete s mint vert sereg, Isten ügyének vert serege érkezünk az esztendő alko! nyára, ha ugyan eljutunk odáig. Az istenországáért való küzdelem csak azoknak szerez örömet és gyönyörűséget, s azok indulnak ebbe a küzdelembe a győzelem biztos tudatával, kik szeretik a célkitűzések eszményi tisztaságát és feszült karokkal és megszentelt lélekkel vágnak útat a bűnök sürü bozótján keresztül. A mi magyar református egyházunkra az 1927-ik esztendő jelentőségteljes esztendő leend, nem éppen az adócsökkentési segély valorizálásának fokozása s a korpótlék valamilyen %-os kiutalása szempontjából, ezt majd elvégzik, mert el kell végezni egyházi hatóságainknak lelkészt karunk érdekében, a mi magyar református egyházunkra és egyházi életünkre azért lesz fontos, mert a mi magyar református egyházunkban, csonka kis hazánk területén fog tanácskozni a presbiteri világszövetség kontinentális ága. Nem kis jelentőségű dolog sem lényegében, sem kihatásában, hogy Budapesten tartja a világszövetség konferenciáját. Miért,jön hozzánk? Azért, mert a magyar protestáns, közelebbről a magyar református egyház megbizonyította az utóbbi évek alatt, hogy van és él, az istenországa ügyét diadalmasan viszi előre, mert Jézus Krisztus hű vitézeként harcolja a hit harcát. Mindenesetre magyar református egyházunkra a Budapesten tartandó világgyülés a világszövetség részéről kitüntetés, mi azonban nem kitüntetést látunk benne, hanem a magyar református egyház viaskodásának, győzelmes előnyomulásának meglátását s egyszersmind komoly, a lélek mélyéig ható felhívást még intenzivebb és még céltudatosabb munka folytatására, hogy növekedjenek a tagok abban, aki a fej, a Jézus Krisztusban és hogy kiépüljön a mi egyházunk nagy, hatalmas, legyőzhetetlen egyházzá. Egy egyház nagyságát nem az dönti el, erősségét nem az bizonyítja meg, hogy mennyi lelket számlál, mint ahogy a civilizációt sem a hatalom szerint kel! megítélni és mérlegelni, melyet kifejlesztett, hanem a szerint, hogy az emberszeretetet mennyire juttatta érvényre törvényeiben és intézményeiben. Az egyház nagyságát és erősségét az általa képviselt és diadalra juttatott világnézet szabja meg, illetve az, hogy mennyire tudja az általa képviselt világnézetet diadalmassá tenni tagjai életében és kifelé, az egyházon kívülállók között.
