Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-12-18 / 51. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 51. szám. Pápa, 1927 december 18. DDNANTULI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ......................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..........................................................-........................................................... FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ....................-.......................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- & FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL SKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Krisztus az ajtó előtt! Az adventi napok gyorsan tovatűnnek. Mind közelebb és közelebb jutunk karácsonyhoz. Advent utolsó vasárnapja s egy hét múlva karácsony felséges öröme repes az emberiség millióinak ünneplő szivében. Krisztus jön. Már az ajtóhoz közeledik. Szivünk ajtaja előtt áll. Minden látogató új élmény családnak és az egyes egyénnek is. Életre szóló értékeket szerezhetünk egy-egy meghitt beszélgetés alatt, vagy helyrehozhatatlan károk érhetnek bennünket, ha az, aki házunkba jött, méltatlan és a bűn sötétségének hírnöke. Követek járnak e világban. A jó és rossz ezer módon környékezi meg az emberi szivet, hogy megnyerje magának. A harc az emberi szívért folyt és folyik. Mily boldogító tudni, hogy a döntő küzdelmet már megvívták. „A bűn a kereszten megölte Krisztust, de Krisztus a kereszten legyőzte a bűnt“. A Golgota óta Krisztus az emberi élet jogos birtokosa. Azóta bizonyosak lehetünk, hogy Isten igazolja önmagát, hogy e világban végül is az u akarata fog érvényesülni. Ez az önmagát halálraadó Krisztus áll az ajtó előtt. Ez adventi napokban még különösebb erővel és nyomatékkai zörget. Vár, figyel, biztat, bátorít. A világmindenség legmegkapóbb látványa: Krisztus, a dicsőség királya ott áll az emberi szív ajtaja előtt. A szentség, a tisztaság, a szennytől, a bűnöktől eltorzult, gyarló ember előtt. Advent felhívása: emberek tisztuljatok meg! Vetkezzétek le bűneiteket. Krisztus a bűnbánókat, a javulni akarókat szereti. Töredelmes sziveket keres, hogy királyi, mennyegzői ruhába öltöztesse és átvigye őket a szabadság és szeretet örök életébe. Kárhozat és üdvösség közt keli választanunk és életünk legnagyobb gyásza, mélységes, szivettépő tragédiája, ha zárva hagyjuk szivünket és Krisztus szomorúan kénytelen visszavonulni tőlünk. Advent a várakozás ideje. Mi, emberek is, várunk. De Krisztus még jobban vár. Szivek nyíljatok meg a Király előtt! Krisztus az ajtó előtt van és bebocsátást vár. p. j. Téli munka. Kiknek ez a magyar református múlt az eszményképünk, munkához kell fognunk. A sürü fellegek és bús feledékenység koszorúban alakját hasogatnunk kell, hogy megismerjük a régi dicsőséget. Minden lelkipásztorban kell lennie Íráskészségnek. Ah! tudom, hogy ezt a készséget megöli a falu, melynek drágább kincs a 10 perces öblös hang betanult frázisszórása, mint az ihletett iélek szent látomása. De tudom azt is, hogy kikben erősebb ez az ihletett lélek, évtizedekig is küzdenek a létüket fenyegető homállyal —, ne hagyjuk, hogy elpusztuljanak. Nekünk szükségünk van magyar írásokra, magyar traktátusokra, magyar hallelujákra, magyar hozsannákra, magyar „Rabaut“ stb. életrajzokra. Napfényt és levegőt kértem a számukra, azok számára, akik írni tudtak volna, vagy tudnának, de akik a mi pórias sötétségünkben halálra vannak ítélve. A másik munka az, hogy amit tiszta fényben nem láthatunk már a pórias sötétség szünetlen emléktemetése miatt, az örök ekklézsiát megismerjük rendszeres tanulmányozással, naponkénti olvasással az apostoli levelekből. Az élet oly kegyetlenül száraztja lelkeinket, hogy valósággal, mint a szőllövesszőnek a szőllőtő nedvére, úgy van szüksége a lelkipásztor s az egyház tanítója lelkének arra, hogy ne csak a könyörgés alkalmával olvasson bibliát, hanem naponta szenteljen időt a Szentirásból annak a megismerésére, hogy az apostoli ekklézsiák tagjai valóban megváltottál voltak a Krisztusnak, mert a bűn rabságából kihozattak az Istenben való élet gyönyörűségére, hogy kegyelemben gazdagok, szeretetben munkások, reménységben dicsekedők voltak, hogy nem voltak a törvény alatt, mert az újjászületett élet diadalmas szépsége mellett siralmasan alacsonynak tűnt föl előttük a bűn állatiassága. Boldog az közülünk is, kinek lelke e diadalmak foglya, — az ilyen lélek kovász, hogy szünetlenül poshassza az ekklézsia tésztáját, a krisztusi erők fölvevő és szünetlenül továbbadó készüléke. De, ha az ilyen léleknek is „egy szükséges dolga“ az írások, mennyivel inkább szükségünk van arra nekünk, kiknek fele szivünk mégis a bűné, hogy az írás mutassa be érzelmeink tisztátalanságát, értelmünknek e világhoz kötöttségét, beszédünk, cselekedeteink koronkénti rútságát s ezek miatt egész lényünknek az ekklézsia vezetésére alkalmatlanságát s vigasztalásul az isteni kegyelem ellenállhatatlan erejét, mely gyöngéden fedd: „Saul, mit kergetsz engemet?“ Ha az új-szövetségi Írások fényénél nézzük annak
