Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-10-02 / 40. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 40. szám. Pápa, 1927 október 2. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...........................—............---------------- FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ...................-.........................................FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZJÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- ^ FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®J® IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Megnyitó beszéd. A dunántúli református egyházkerület Székesfehérváron, 1927. évi szeptember 25-én tartott közgyűlésén elmondotta: dr. Balogh Jenő egyházkerületi főgondnok. Főtiszteletü és Nagyméltóságu Egyházkerületi Közgyűlés ! I. A nyáron múlt 40 esztendeje, hogy Tisza Kálmán akkori főgondnok úr az Árpádházi királyoknak e koronázó városában tartott megnyitó beszédében utalt arra, hogy az akkor megjelentek rövid idővel azelőtt politikai küzdelmekben szemben állottak egymással, de .„bármennyire eltérjenek nézeteink a közélet más terén, itt csak egynek lehet és szabad vezetni bennünket mindnyájunkat: annak a törekvésnek, hogy előmozdítsuk a magyar ref. egyház és iskoláink érdekeit“. (Az 1887 jul. 1-én tartott közgyűlés jkve 4—5. 1.) Akkor, az állandó felvirágzás boldog korában főleg közjogi kérdésekben állt a magyar szemben a magyarral ; most többféle és sajnos, a réginél élesebb ellentétek korát éljük. Amikor a Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés megjelent tagjait és nagyrabecsült vendégeinket, első sorban a hatóságok kiváló képviselőit szívből és tisztelettel üdvözlöm s ülésünket megnyitom, nyomatékosan hangsúlyoznom kell: egyek vagyunk abban a tudatban, hogy a magyar ref. egyház ma is nemzeti kulturhivatást tölt be és e végből más felekezetű honfitársainkkal a haza javára az egyetértő munkálkodást állandóan keresve és közéleti tevékenységünknek minden ágában hűségesen szolgálva is, — egyházi és közművelődési téren vállaljuk azt a munkát, amelyet legjobb meggyőződésünk szerint ref. egyházunkért, de egyúttal nemzetünk javára is végeznünk kell. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés ! Néhány hónap vagy egy-két év múlva a munkában és a hazája iránti aggodalomtól megfáradt lélek megkönnyebbülten tér nyugvóra és akkor bizonyára megtudja majd sok dolognak, ami addig érthetetlen volt előtte — bölcs okát. Véges elmém „nem éri fel“, miért kell ma a magyar ember lelkét oly ellentétes érzéseknek eltölteni. Egyrészről megnyúgtat, vigasztal és felemel az, hogy amit nyolc év előtt a világ első törvényhozásában csak egy-két tanult és komoly államférfi, így először a kitűnő tudós: lord Bryce és mellette lord Newton vallott és nyíltan hirdetett, azt ma már főleg az Egyesült Államok, de egyúttal Nagy Britannia és Olaszország, az utóbbi időben peoig Franciaország és Belgium hivatott tudósai, sőt egyes államférfiai és publicistái is igaznak ismerték el. Nevezetesen: nőttön nő az a meggyőződés, hogy 1919-ben és 1920-ban „tudatlanul és gondatlanul ,ignorantly and carelessly' szabták meg a békefeltételeket“. Ennek folytán Közép- és Keleteurópa több államában olyan tarthatatlan állapotokat teremtettek, amelyeken előbb vagy utóbb segíteni kell. Ez a segítség pedig egyúttal Magyarország igazságának és a jobb magyar jövendőnek útját is ki fogja jelölni. A Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek, nem tudjuk, mikor és mily módon jön el hazánk feltámadása, de jogunk van jobb éveket remélni. A felemelkedés útján segíteni fognak bennünket azok a kiváló külföldi (különösen amerikai, angol, belga, francia, ír, holland, német, skót és svájci) ref. testvéreink is, akik a közelmúltban nagyobb számban fordultak meg hazánkban és — mint önmagam is észleltem — teljes jóakarattal, nagy hálára kötelező lelkiismeretességgel alaposan megismerték állapotainkat és ismerik az utódállamok egy részében a magyarság helyzetét is. A nyugati nagy államok elfogulatlan közvéleményében beállt változás és a Presbiteri Világszövetség Keleti ágának magyarországi látogatása olyan események, amelyekért hálával borulunk le a Gondviselés előtt, elmondván a prófétával: „örökké el nem hágy az Úr, mert ha bánattal illet, ismét kegyelmes lészen az ő kegyelmességének gazdagsága szerint“. (Jer. III. 31—32.) E vigasztaló jelenségek eltenére is ma még indokolatlan könnyelműség volna magyar fajunknak egyik tulajdonsága: a túlzott optimizmus. Hisz manapság is gyakran besurran ajtónkon a szürke gond és kínos aggodalmak gyötörnek amiatt, mily módon tudjuk közel négyszáz esztendős főiskolánkat és annak alkatrészeit, főleg könyvtárát fenntartani, sőt fejleszteni és mily módon tehetünk eleget kiváló tanáraink és egyéb tisztviselőink összes reményeinek, amelyeknek jogosultságát teljesen átérezzük, de amelyeket kielégíteni ma még — nagy fájdalmunkra — nem áll módunkban. Ezenfelül mélységes keserűséggel gondolunk arra a hihetetlen elnyomásra, amelyben elszakított területeken élő ref. testvéreink és iskoláik vannak. Velük együtt szenvedünk és a X. zsoltár (6. vers) szavaival imádkozunk a Mindenhatóhoz: „Kérünk Uram!, indulj meg e dolgon, nyújtsd ki kezedet, ne felejtsd a szegényeket és a nyomorultaknak légy segítségére!“ II. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés ! A súlyos gondok és e kínos gyötrődés mellett a folyó évet ránk nézve katasztrofális veszteségek teszik gyászossá. A magyar közélet egén most száz év előtt és azután a XIX. század negyvenes éveiben olyan elsőrangú csillagok gyúltak ki, amelyeknek fénye ezredévek múlva is változatlanul fog ragyogni. Széchenyi, Deák, Kossuth, Eötvös és a többi nagyok tehetségével, tudásával, sokoldalú munkásságával a magyar történetíróknak és a magyar közélet munkásainak évszázadok múlva is foglalkoznia kell. E szellemóriások mellett újabb történetírásunk még nem méltatta eléggé azoknak a kiváló férfiaknak érdemeit, akik a kiegyezést követő nehéz évtized alatt kezdték meg pályafutásukat s azután egy félszázadnál hosz-
