Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-01-10 / 2. szám
Harminchetedik évfolyam. 2. szám. Pápa, 1926 január 10. DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE • MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ......................................................................... FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ......................-............................................FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. <=> TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. a íj-évi ajándék Református Egyházunknak. Az új-esztendő magyar Református Egyházunknak értékes ajándékot hozott. Nem az adócsökkentési segélyek százszázalékos valorizációját ugyan, melyről szintén szives örömmel számolnék be e helyen és amelynek a megérkezését nagyon várjuk és remélem nem sokáig. A mi új-évi kedves meglepetésünk a Református Egyházi Könyvtár legújabb kötetének, Forgács Gyula monumentális munkájának. A Belmisszió és Cura Pastorális kézikönyvének régen várt megjelenése. Azt hiszem e mű áttanulmányozása után, minden komoly* református igazat fog nekem adni, amikor Forgács müvét monumentálisnak neveztem. Nemcsak a mű külső terjedelme indokolja ezt, hanem méltán nagyszabásúnak nevezhető a könyv belső értékéért is. Én egyenesen gondviselésszerünek tartom, hogy ez a mű ép ezekben az időkben jelent meg. Igaz, hogy tiz évig nyomták és talán e miatt néhány aprólékos részlet elavult belőle, de az meg egészen bizonyos, hogy ha a háború végső esztendejében vagy az azt közvetlen követő esztendőkben került volna ki a sajtó alól a figyelem nem fordult volna feléje olyan intenzitással, mint ahogy azt a mű feltétlenül megérdemelte volna. És az ilyen müvek gondosan előkészített talajt kívánnak az olvasóközönség lelkében. Ezt a talajt készítette erőteljesen Istennek Lelke az elmúlt esztendőkben, mindenfelé felrázván és megmozgatván a református egyházak életét. Még a külföldi nagy nemzetek irodalmában is számottevő érték volna ilyen mű megjelenése, hát még a magyar irodalomban! Forgács Gyula alkalmas személyiség volt e könyv megírására. Megvan benne a legelső kellék, amit ilyen könyv megirójában okvetlenül megkívánunk. Ő misszionárius, még pedig a javából. Érzi, hogy neki küldetése van és e küldetés elől nem tér ki, hanem szívós kitartással, lángoló hittel igyekszik a gyakorlatban is meg valósítani, amit úgy érez, Isten reá bízott. Kiemelendőnek tartom azt a higgadt tárgyilagos hangot, mellyel az elmúlt 50 esztendő magyar református életét jellemzi. Nem annyira bírál, mint inkább mindenütt szereti az értéket és örül, ha azt megtalálja. Sok belmissziói kudarcnak az volt az egész természetes oka, hogy az úgynevezett belmisszionárius igen magasan állónak képzelte magát és ezért felhatalmazottnak arra, hogy minden mást lekicsinyeljen. Nagyon örülünk annak a figyelemnek, amelybeii Forgács a kérdés magyar nyelvű irodalmát részesítette. Csodálkozva láthatjuk, hogy hányán foglalkoztak már magyarok is a kor mozgató nagy kérdéseivel. Önérzettal mutathatunk rá e műre, mint amely ékes bizonysága annak,, hogy a magyar nemzetben meg van a készség és képesség, hogy lépést tartson a nyugati nemzetekkel. JHála Istennek, hogy egyházunk sohsem volt teljesen alvó, amint Forgács megállapítja: „az Isten Lelke szüntelenül munkálkodott az egyházak őrállóinak és tagjainak szivében“. Még a mi nemzeti szenvedéseink és mostani sötét gyászunk is valami csodálatos módon Istenhez hajtotta és hajtja szüntelenül a dacos, kemény nyakú magyarokat. Igaza van a mű írójának: „Nincs nemzet, amely könnyebben megláthatná történetében az Isten erejét, váltságának csodáit és ihlető Lelkének hatalmát, mint a magyar“. Megragadó a misszió leírása: „Áldozni elmét, szivet, akaratot, időt, vagyont, testet s lelket s áldozatul esni másokért Krisztus és az Ő evangéliuma iránti szerétéiből, ez a misszió lényege“. „A belmisszió — az egyház életkedvének a megnyilvánulása11. Különösen becseseknek tartom azokat a tanulságokat, melyeket az eddigi magyar missziói munkák alapján von le. Végső következtetése az, hogy „egyénekkel való lelki foglalkozásra kell helyeznünk a súlyt“. Tudja, hogy ez nehéz feladat, de „ha kevés az erő, akkor gyarapítani kell azt az erők örök forrásából s úgy fogni a munkához“. Köszöntjük a szerzőt és a Parochiális Könyvtár Bizottságot a jól végzett munkáért. Vajha minden lelkipásztor szakitana időt a munka figyelmes átolvasására. Erőt nyer az, aki ezt megteszi és kárt vall az, aki ezt elmulasztja. Buzduljunk mindnyájan serény munkára Krisztusért és az Ő egyházáért. Pongrácz József. Igehirdetésünk. (A szabályok.) Milyen hát az igazi jó igehirdetés ? Mik a jó prédikáció készítésének szabályai ? Lehetetlen itt nem idéznünk Madách jól ismert szavait, melyeket „Az ember tragédiájában“ Kepler ajkaira ad : De a szabályt, a mintát hagyd pihenni. Kiben erő van és Isten lakik, Az szónokolni fog, vés, vagy dalol, Ha lelke fáj, szivrázóan zokog. S bár új utat tör, bizton célhoz ér. Művéből fog készítni új szabályt, Nyügül talán, de szárnyakul 90ha Egy törpe fajnak az abstractió, Annak idején Petőfit lekritizálták, sőt költőnek sem ismerték el a törpék, a verebek; akiknek verseiben talán meg volt az addig ismert formák szerint kicirkalmazott ritmus, méret, rím, de semmi egyéb; nem volt meg a gondolat, élet, szárnyalás, erő; csak költészettani mintát írtak, de énekelni, mint a fülemüle, szárnyalni mint a sas, nem tudtak.
