Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-11-07 / 45. szám
Harminchetedik évfolyam. 45. szám. Pápa, 1926 november 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ........................................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...........-..................................... —........-.....................................................— FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ............-......................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- Ä FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. «*© <=> TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK- a A Mult üzenete a Jelenhez* Üdvözöllek benneteket, ez ősi Alma Mater növendékei, akik a nyári szünidő után ifjúi erőtől duzzadó testtel, napsütött piros arccal, fénylő szemekkel, tanulni vágyó lélekkel jelentetek meg, hogy ebben az iskolai évben megkezdjétek, vagy folytassátok azokat a tanulmányokat, melyek titeket férfi korotokban a különböző pályákra képesíteni fognak. És üdvözöllek titeket, kedves öreg diákok, részben volt osztálytársaim, akik 50 és 44 év múltával megjelentetek itt, az élet küzdelmében megőrlődött erővel, majdnem azt mondhatnám erőtelenséggel, sápadt arccal, melyre barázdákat von az idő, bágyadt pillantásokkal s az elfáradás jeleit mutató lélekkel, hogy hálákat adjatok Istennek azért a jóságért, amellyel eddig még megtartott benneteket s könyörögjetek az ő kegyelméért, hanyatló életetek további rövid folyamára. Engedjétek meg, hogy üdvözlésem első szava nem hozzátok, hanem az ifjakhoz szólott s engedjétek meg, hogy amikor ti velem együtt azokban az esztendőkben vagytok, amelyekről a prédikátor azt mondja: „nem szeretem ezeket“, akkor én örvendezésre, örömre szólítsam fel az ifjúságot. Ám ez a felszólítás a Prédikátor élteimében való felhívás hozzátok ifjak: örvendezzetek ifjuságtokban s vidámítson meg a ti szivetek a ti ifjuságtoknak idejében, de megtudjátok, hogy mind ezekért az Isten titeket ítéletre von s éppen soha ne felejtkezzetek meg, a ti teremtőtökről ifjúságotoknak idejében. De vájjon ünneplő gyülekezet és ti kedves ifjak! helyén való-e, alkalomszerű-e ez a felszólításom ma tihozzátok? Éppen ma, amikor hazai ref. egyházunk templomaiban emléket szentelünk annak a 400 esztendő előtti, rettenetes vérontásnak, melyet e nemzet a mohácsi síkon szenvedett ? Helyén van-e, hogy én titeket örvendezésre szólítsalak fel ma, amikor ez a magyar nemzet 7 évvel ezelőtt egy újabb irtózatos csapásnak lett áldozata, annak a békekötésnek nevezett szerződésnek nyomán, melyet a történelem Trianon nevével kötött össze elválaszthatatlanul. Oh keresztyén ifjak, úgy érzem, hogy a Prédikátornak az az intése, hogy örvendezzetek, de csak olyan örömmel, mely kedves az Úr előtt is és soha meg ne feledkezzetek arról, hogy a ti örömötökért az Isten Ítéletre von, helyén van ezen a gyászünnepen is, mert hiszen a mohácsi gyászt megelőző időkben is örvendeztek az emberek, de olyan örömmel, mely nem volt * Irta és az 1926 szeptember 5-én tartott tanévmegnyitó istentiszteleten, mely egyúttal 44 és 50 éves találkozói ünnepély és a Mohácsról való megemlékezés is volt, a pápai református templomban elmondotta dr. Antal Géza püspök. Textus: Prédikátor könyve XII 1,3. Isten kedve szerint való; örvendeztek, de megfeledkeztek arról, hogy örömükért Isten őket Ítéletre vonja, örvendeztek, de nem az Isten orcája előtt való örömmel s az Isten, mint Hóseás próféta mondja: elrejtőzött ő előlük. Ennek a sokat szenvedett magyar nemzetnek történetében alig van szomorúbb, de egyúttal tanulságosabb korszak, mint a mohácsi vészt megelőző rövid, nem is egészen négy évtizedre terjedő korszak. Látjuk az örvendezőknek, a nemzet nagy tömegével szemben aránylag kicsiny csapatát s mellettük a szánalmas Ínségbe jutott, a földi röghöz láncolt ezreknek és ezreknek keserves küzdését. Látjuk, hogy az örvendezők lelkében mi az örömnek tárgya: fényűzés, dobzódás, kocka, bor, féktelenkedés és látjuk mi ennek következménye azon a sikon, amelyen a török ezt a nemzetet sirba temette. Látjuk, hogy a kis számú örvendezők, akik a világszerinti örömökben és élvezetekben voltak elmerülve, micsoda példáit mutatják a nemtelen érzéseknek: önzésnek, kapzsiságnak, az irigységnek, az egymás ellen áskálódásnak s látjuk, hogy ez az önzés, kapzsiság és visszavonás, hogyan viszi megásott sírja felé feltartózhatatlanul ezt a nemzetet, hogy azután a török erő beletemesse abba. Ó kedves ifjak! tanulságos ennek a kornak a története, mert ez a korszak nem azzal az örömmel örvendezett, melyet a Prédikátor néktek ajánl, ez a korszak megfeledkezett Isten bűnt büntető igazságáról, megfeledkezett arról, hogy azokra az örömökre, melyeknek árjába e kor emberei belevetették magukat, nem várhat egyéb, mint csak Isten sújtó ítélete. Négyszáz éves távlatból is mily megdöbbentő képét mutatja a lelki sivárságnak, az anyagias élvezetekbe való elmerülésnek, minden eszmény iránt való teljes érzéketlenségnek ez a korszak! Magyarország, amely egyik nagy hatalmassága volt Európának Mátyás alatt, kinek bus hadát nyögte Bécsnek büszke vára, rövid 36 esztendő alatt lesülyedt oda, hol még ha a mohácsi vész nem érte volna is, a lelki halottak közé lehetett méltán számítani. A pápai követ azt írja, mint az ország vezetőire jellemzőt, hogyha ezt a nemzetet a közelgő, már látható veszedelemtől három forinton meg lehetne menteni, nem akadna az országban három ember, aki a hazáért ezt az áldozatot meghozni hajlandó volna. Lehet-e valami rettenetesebbet elképzelni, minthogy azok, kik az ország testén élősködtek, kik az ország gazdag aratásából duslakodtak, annyira nem érezték kötelességüket a haza iránt, annyira nem ismerték a haza szeretetét, hogy a legcsekélyebb áldozatok meghozatalára sem voltak hajlandók. Hát vájjon öröm volt az keresztyén ifjak, ami abban a korban az emberek szivét eltöltötte, öröm-e abban az értelemben, amily értelemben a Prédikátor az örömről beszél? Öröm-e az, hogy beledobja magát az ember anyagias élvezetekbe és megfelejtkezik minden
