Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-08-01 / 31. szám
Harminchetedik évfolyam. 31. szám. Pápa, 1926 augusztus 1. DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS UP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ......................................................... ......................................................................... FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ......................................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- * FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. □ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a Parókiális jog. Kérdés: megeskethet-e egy ref. lelkész a szomszéd ref. lelkész engedélye nélkül olyan ref. párt, amelyiknek polgári lakóhelye a szomszéd község határában van, egyháztagsági joga is a szomszéd egyházközségnél van meg, de az anyakönyvi hivatal az esketésre kért lelkész községében van, úgy hogy a házasság polgári megkötése után mindjárt ugyanabban a községben mehetnek is a templomba esküdni? A kérdés szinte mosolyt keltő és első tekintetre rá mondhatjuk: hogyan lehet ilyet kérdezni? Hogyan eskethetné meg az a szomszéd lelkész a másik egyházközség lelkészének körzetébe tartozó egyháztagokat az illetékes lelkész engedélye nélkül? Az élet azonban sokszor igen tarka, mondhatjuk cifra véleményeket externporizál; megtörténhetik, hogy komoly, számottevő helyeken is magával ránthat egyegy ex abrupto oda dobott vélemény egész csoportokat, amikor aztán könnyen előállhat egy-egy felületes hangulaton, de nem beható tárgyismereten alapuló határozat, amelyet sokkal kényelmesebb és könnyebb meghozni, mint káros következményeit helyrehozni. Akármilyen mosolyt keltő is a föltett kérdés, akármilyen világos és vitán kívüli is arra a felelet: akadhatnak vitatkozók, akik rá mondják: igenis megesketheti az adott esetben az a lelkész a szomszéd egyházközséghez tartozó tagokat az illetékes lelkész engedélye nélkül. Az első érv, amit ez utóbbi vélemény mellett odadobnak: az állami törvény szerint ma — kezében a tanúsítvánnyal — mindenki ott esküdhetik, ahol akar. így megtörténhetne, hogy ha négy községnek van egy anyakönyvi és négy református lelkészi hivatala, az anyakönyvi hivatal községében levő egyházközség lelkésze sorra eskethetné a másik három egyházközség híveit, mondván: kezükben a tanúsítvány, ott esküsznek, ahol akarnak. Nyilvánvaló, hogy ez alapos tévedés. Az állami törvény rendelkezése ugyanis arra vonatkozik, hogy kezében a tanúsítvánnyal, tetszése szerint mehet esküdni az a pár akár a vőlegény, akár a menyasszony vallásfelekezetének papja elé. A ref. parókiák egymás közötti jogviszonyát ez a törvény nem érinti, nem is érintheti. Ezt az E. T. szabályozza. Az ide vonatkozó E. T. 1:140. § azt mondja: „A lelkészek a hivatalos teendőket csak saját egyházközségükben végezhetik, más egyházközségekben csak akkor, ha arra az egyházi felsőbb hatóság által kiküldettek, vagy az illetékes lelkész által felkérettek, vagy felhatalmaztattak“. Az a vélemény verődik itt nem egyszer fölszinre: a lelkész nem mehet a másik lelkész egyházközségébe hivatalos teendőt végezni, de ha oda megy hozzá saját egyházközségébe a másik egyházközség tagja esküdni, vagy oda viszik a másik egyházközségből a kis gyermeket megkeresztelni: végezheti, sőt kötelessége végezni a funkciót, mert ezt nem a szomszéd egyházközségben, hanem saját egyházközségében végzi. így aztán — Isten ments, hogy legyenek — de lehetnének olyan ügyes stólavadász lelkésztestvérek, akik ennek a „tör vény szabta kötelességnek“ a legpontosabban megfelelnének és hűségesen gyakorolnák a kerésztyéni szeretet odaadó munkáját, nem utasítván vissza szívtelenül a szomszéd eklézsia tagjainak azon kegyes óhajaikat, hogy őket megeskesse, gyermekeiket megkeresztelje. Különös megható módon érvényesülne ez a sikeres lelkészi munka oly esetekben, mikor az illető egyházközségi tagok — sokszor a legigazságtalanabbul — haragszom rádot szeretnének játszani a saját lelkészükkel. „Majd megmutatom, hogy azért sem ez a pap esketi a fiamat, kereszteli az unokámat.“ S ha ez a felfogás megállhatna, teljesen tehetetlenül lennénk kénytelenek szemlélni egy olyan tünetet, mely még a szekták tolakodásánál, a kívülről jöhető jogsérelmeknél is veszedelmesebb volna: nem tudnánk intézkedni a saját híveinket saját falainkon belül fenyegető ilyen demoralizálás ellen. Szerencsére, a dolog nem így áll. Bármelyik felettes egyházi hatóság megfelelő elbánásban részesítheti az ilyen „felfogást“. Nem tartoznak ide, ne is keverjük ide a szinte „vis major“ számba vehető eseteket. Valaki egyházközsége területén kívül tartózkodik, látogatóban, munkában, útban távol van, s ilyenkor, ott ahol tartózkodik, igénybe kénytelen venni a másik egyházközség lelkészének szolgálatát, ezt megtagadni nem lehet, nem szabad. Ilyenkor az illető nem is mint jogos egyháztag kezeltetik. Vagy pl. megtagadná a jogosan illetékes lelkész a funkciót. Ilyenkor meg az esperes úgyis intézkedik az I.: 140. §. értelmében; még az iránt is, hogy — pl. temetésnél — máshonnan rendel lelkészt. Dehát mi lesz csakugyan azzal a kérdéssel, ha a lelkész nem ugyan a másik egyházközségbe átmenne, de a saját egyházközségében megesketi, megkereszteli a külön e célból oda szállított más egyházközségbelieket ? Megbüntethető-e az ilyen lelkész? Igenis megbüntethető. Mert: 1. Az E. T. I.: 140. §. nyilvánvaló intenciója, lelke az, hogy a lelkész saját egyházközségi jogkörén kívül, más lelkész egyházközségi jogkörében lelkészi hivatalos teendőket az illetékes lelkész, vagy a felsőbb egyházi hatóság meghatalmazása nélkül nem végezhet. Itt az teljesen mellékes, hogy a lelkész ment-e át a szomszéd egyházközségbe funkciót végezni, vagy a szomszéd egyházközség lelkészi hatáskörébe tartozók mentek át őhozzá. Törvény világos szellemével szemben
