Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-06-13 / 24. szám
Harminchetedik évfolyam. 24. szám Pápa, 1926 junius 13. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •....................-................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........................................................ ......................................................................— FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ........................................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. □ A „régi“ és az „új“ munkások* A mi egyházunk nagy baja abban van, hogy nem eléggé tudja és éli azt, hogy ő egyház, a Krisztusban való élet lelki és szellemi orgánuma s hogy mint jogi, adminisztrációs és kulturális intézmény, e vonásainak túlzott érvényesítése miatt saját igazi lényegét önmagában és munkásaiban háttérben szorította. Az új élet jelszava tehát nagyon mélyen és komolyan értelmezve, így hangzik: „az egyház — egyház!“ Most már értsük meg jól, hogy a jelszó helyes, vagy nem helyes értelmezése két táborra osztja az egyház munkásait s e két tábort jelöltük a címben „régi“ és „új“ munkások nevével. Minden félreértés kikerülése végett jelentsük ki azt, hogy e két tábort nem szükségképen az életkor választja el egymástól s „régiek“ lehetnék a fiatalok között is épúgy, mint „új“-ak az öregek között. Itt életkorra való tekintet nélkül bizonyos lelkületi és szellemi különbség, két „mentalitás“ kerül szembe egymással s mindkettő egyformán jóakaratú és őszinte lehet, — azonban az új viszonylatok között mégis csak az egyik lehet alkalmas az egyházi élet vezetésére és mozgatására. A „régiek“ mentalitását a következő vonások jellemzik: Teljesen hozzá vannak tapadva az egyháznak ahhoz a fogalmához és formájához, ahogy az a világváltozás előtt egy nemzeti és állami élet kereteiben és oltalma alatt élt. Gondolkozásuk bázisa egy olyan intézményes egyház, amely hagyományos és törvényesen elismert, ősi alkotmánya, törvényei, szervezete, hatóságai, közigazgatási és fegyelmi faktorai, kényszerű adórendszere, iskolái és államsegélyei által élt, vagy látszott élni, elsősorban, mint egy nemzeti élet jogi és kulturális tényezője. E mentalitást szükségképen jellemzik a betűkbe és falakba vetett bizalom, az eddigi életmódokon kívül mást nemcsak nem kívánó, de elképzelni sem tudó ragaszkodás a régihez, az egyének lelke helyett csak a tömeget látó és kezelő (vagy nem kezelő) magatartás, a speciálisan egyházi munkákra: a gyermekek, ifjúság lelki gondozására és vallásos nevelésére, az építő igehirdetésre, a személyes pásztorációra és a szabadszervezetü szeretetmunkásságra, továbbá az ének és az imádság erőteljes használására, a Bibliával való komoly foglalkozásra, a vallásos építő irodalomra, a kultuszközösség építő erejére stb. kevesebb figyelem és főképen bizalom helyezés, az adminisztrációs és világi kulturális tevékenységekkel szemben; a hívek személyes áldozatkészségének fejlesztése helyett az azt feleslegesítő, vagyoni alapok és külső segélyek biztosítása; a papi munkának hivatalnoki jellegét kidomborító magatartás és a híveknek a gazdasági, jogi, politikai, társadalmi viszonylatok * Mutatvány Makkai Sándor erdélyi püspöknek Losoncon megjelent Aratás c. kötetéből. közt való támogatása. — E mentalitás — a legkomolyabb és legőszintébb formáiban — egy racionalista örökség az egyházban s lelke mélyén sokkal több az értelmi kultúrába, a józan erkölcsiség erejében és a nemzeti, faji értékbe vetett, mint az élő Istenbe, a Jézus Krisztussal való lelki közösség alapján helyezett hit és bizalom. E szellem egének két, legtündöklőbb csillaga: a nemzeti . érzés és a világi műveltség szeretete, az egyházat tehát, mint nemzetfentartó és műveltséget adó tényezőt becsüli és szolgálja s szent és sérhetetlen eszménye a tanítóegyház. Csak magától értetődik, hogy a lelkipásztorban is csak e tanítói értéket becsüli s ha a szoros értelemben vett lelkipásztori munka bármely vonatkozásában túllépi a tanítói munkát, érzéketlenül halad el mellette, illetve szükségtelennek tartja azt. Meggyőződése szerint az egyház jövője és élete nem annyira lelkipásztorainak személyes és tevékeny, vallásos életén és munkáin, mint inkább az iskolákon és a tanítók kulturális munkáján fordul meg. Ha iskola nem lenne, nem lenne egyház, mert az egyháznak egyetlen létmódja az iskola s a Szentléleknek csak ez az egy útja-módja van arra, hogy népünket megtartsa. Ha e typus tagjaiban él is törekvés belmissziói lelkűiét és munkák iránt, azt is intézményesen, mintegy vezényszóra és hivatalosan gondolják megvalósíthatni a meglevő keretek közt és azok statisztikai felhasználásával. A mély és rendszeres, keresztyén személyes élet hiányában, amely a családon át a gyülekezet egészét álhatná, a fogyatékos hit és kételkedő bizalmatlanság a Szentlélekkel szemben azt eredményezi, hogy jelenleg csak romokat és sebeket látnak, egyoldalúan sérelmi politikát folytatnak. Amit látnak és láttatni kívánnak, áz csupán a múltak összetört düledéke, amelyet varázszóra szeretnének felépülve látni, nem nagyon vetve számot semmi reális körülménnyel és lehetőséggel. Makacskodásukban sehol és senkiben nem hajlandók semmi jót látni, minden életjel és munkacsira, amely félénken felüti a fejét a romok alól, sérelem, amely kicsinyíteni akarja a romlás képét és merészkedik más lehetőségeiről is álmodozni az életnek, mint amit e mentalitás megenged. Nagyon szomorúan, reménytelenül állanak a jövendővel és az egyház munkásaival szemben. Annál szomorúbban, minél becsületesebbek. Az „új“ szellem ezzel szemben a következő jellemvonásokat mutatja: Mindenekelőtt ez az új szellem van, ébred és él, noha nem akarják meglátni. Lelkipásztorokban, tanítókban, tanárokban, az egyház világi vezetőiben, híveiben egyaránt mind szelesebb rétegekben ébred a „régi“ szellemmel való ellentétének és létjogának tudatára. Siessünk megállapítani, hogy az új szellem nem forradalmi szellem, s ha ellentétbe kerül a régivel, annak csupán a régi makacssága, idegenkedése, ellenséges magatartása és elnyomást célzó lekicsinylése az oka. Nem kell azt hinni, hogy az új szellem ellensége a múltnak. Tradíciója szálait a történelmi kálvinizmuson
