Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-01 / 4-5. szám
20. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. jeles példája nyomán, egy hónap alatt összeadta a hívek serege. f Az a torony velem együtt nőtt fel. Együtt láttuk egymást kamaszkodni. Csakhogy én, dacára sürü nagy gyarlóságaimnak, korántsem okoztam annyi szomorúságot életem adóinak, mint a pajtásom, a nagy torony. ősi szokás szerint az építkezés természetesen épen kétszer annyiba került, mint amennyire a pallér kiszámítá vala. Az összeadott pénz elfogyott, mielőtt a fal elkészült volna. Ekkor aztán hozzányúltunk az alapítványokboz. Beleépítettük a Töltéssy-fundatiót, a Csejtey-stipendiumokat a kolosszális toronyba. A Csajághy-alapítványok is mindmalterré váltak. Még adósságokat is vettünk fel a torony kontójára. A fényes, nagy alapítványok, amelyek a szellem nemesítésére voltak szánva, mind átváltoztak kővé, fává, és rézzé. A mi szép kellégiumunk fenntartására nem maradt több fenn egyetlen egy patrónusnál. Az az egy utolsó patrónus volt a „szatyor“. Ezt nem lehetett zálogba bevágni. Az volt a szerencse. Már az én „humanissimus“ koromban (retor, poéta, logikus) egyesegyedül a szatyor tartotta fenn a kollégiumot. Ez volt az utolsó domíniumunk, utolsó fundatiónk, utolsó kapitálisunk. És a szatyor még mindig fenntartotta az iskolát. Hat tanárnak adott életmódot. Mindent elprédálíunk a nagy dicsőségért, csak a vándorló asztalunk maradt meg. Szégyenkedtünk vele: de megéltünk vele. Mikor aztán a nagy szabadságharc kitört, ahogy sok más régi dolog elenyészett, azokkal együtt a kollégium szatyra is elmúlt. Most már aztán az én szülő-ecclesiámnak nincsen kollégiumi szatyra: hanem iskolája sincsen. A tanárok, a diákok széjjel mentek, ki erre, ki arra; a szép kollégium háza előbb kisdedovó lett, mostan községi elemi iskola. A büszke felirat: „musis positum“ most is ott ragyog arany betűivel a homlokán: de hová lettek a múzsák? Az isteni eredetű múzsa, a szűz erényü múzsa, a szent pieridák berkének istennője senkit sem hevít már ; elfoglalta helyét a sziveinkben az a festett képű, csapodár hetaera, az az utálatos, hazug szívtelen bálványa a mai kornak: a politika. Ma csak annak az oltárán áldozunk. Vajha fölébredne a mi népünkben ismét az igazi, éltető, megtartó nemes hitbuzgóság, melyet apáink, anyáink örökül ránk hagytak, de mely örökséget mi elvesztegettük. Melyiket a kilenc közül?* (Karácsonyi elbeszélés.) Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pest-városban, aki semmiképen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni. Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magistratus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr; volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel és János gazda mégis — mégis — nem tudott zöld ágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. — Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén epiber nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is. Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen * A Franklin-Társulat szives engedelméböl. megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hol egy leány és az olvan egészséges volt, mint a makk. — Óh én uram Istenem! sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lön hat, lön hét, lön nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum ? Egyszer azután eljőve a kilencedik; az asszony meghalt és azután ott volt a punktum. János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon. — Hej sok van azzal mondva. Kettő-három már iskolába járt, egyet-kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki. Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő ! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva, apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel! — Óh én uram Istenem, de megáldottál engemet; sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, aki álmában rosszul viselte magát.. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az Ur Istennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az Ur Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle. Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át a helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér. Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt; talán venni kellene belőle ? micsoda ? mind a kilencnek ? Az sok volna. Egynek vegyen ? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, még sem veheti el a másiktól. — No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, szólt, hazaérkezve kilencfejü családja körébe. Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestélye? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien. A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették vele a házat. — Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak! Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért. — No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább. Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasipokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott. — Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem : ti pedig majd aztán utánam. Azzal komoly, áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:
