Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1925-02-01 / 4-5. szám

1925.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

21. oldal.

_

„Krisztus urunknak áldott születésén . . .“

Á nagyobb fiuk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmoniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.

Hanem annál kevésbbé örülnek oda fenn az első emeleten.

Ott egy gazdag nötelen úr lakik, egy maga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit ?

Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja mennyi ?

Ez a gazdag úr épen nyolcadik szobájában ült ez este és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek ize ? miért nincs a hírlapokban semmi érdekes ? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom ? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hitte, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.

Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.

Épen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

— Kend János mester a csizmadia, ugy-e? kérdé tőle a gazdag úr.

— Igenis szolgálatára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

— Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.,

— Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. — Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

— Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közül, én fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne szeget a fejébe ?

— Hogyne adná? Persze, hogy oda adja! hiszen az nagy szerencse.

— No válasszon kend közülök hamar egyet; aztán menjünk. — János mester hozzáfogott a választáshoz:

— Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál ? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; oh szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velők a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

— No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni ? szóljatok no; álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sirva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé húzódtak; ki kezét, ki lábát, bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele s bújt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjük, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

— Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az Úr Isten nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót: „ezer pengő“ és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor oda ment hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette,

— Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dúdolni: „Krisztus urunknak áldott születésén“.

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirúgta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz,

— Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál,

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állító orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdtek tiszta szívből újra:

„Krisztus urunknak áldott születésén“.

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház.

Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vájjon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy, unalmas világban.

Á budapesti reíormátus konferencia.

Mintegy 100 lelkész és 50 ielkészné hagyta háta megett 5 napra faluja mindennapi megszokott csendjét s munkáját, hogy megvegye a nagy alkalmatosságot lelke számára. Á feljöttek zöme Dunamellékre esik, a többi kerületből szórványosan vannak, Dunántúlról az egész konferencián csak kettő s pár napon négy van jelen.

Január 6-án kezdődött a konferencia. A délelőttiek csak lelkészek, a délutániak a nagyközönség számára is nyitva. Megható volt látni, mikor Nagy Ferenc pesti esperes igehirdetése és Kiss Zsigmond urvacsorai ágendája után közel száz lelkész megindult, ajakán: „Jer, lássuk az Úr keresztjét“ dicsérettel a püspök után és vette magához az Urasztalánál a szent jegyeket.

„Kálvinista népünk lelki világa“ kérdésről Böszörményi Jenő szentesi lelkész tartott előadást. A nép lelki világa vidékenként nagy különbözőséget mutat