Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-01 / 4-5. szám
1925. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. }9. oldal. tendő ételeket, úgy hogy az egyik szolgáltatta a tejfeles gombóclevest, a másik a töltött káposztát, a harmadik a hurkát, kolbászt, a negyedik az uborkát hozzá. Mikor pedig a halászok küldték az ebédet, akkor csak kétféle volt: paprikás halászlé, meg túrós csusza, de ez volt az igazi „karácsony“. így voltak a mi tanítóink ellátva napról-napra, évrőlévre a legizletesebb jó magyar ebéddel, nem volt rá semmi gondjuk, csak kész terített asztalhoz kellett hozzá ülniök. Mindenki azt küldte nekik, a mi legjobb volt a háznál. Meg is voltak vele elégedve. De legbámulatraméltóbb volt a szatyorhordó dárdások önmegtagadó abstinenciája, akik a pompás ételszagot szimatolva megállhatták, hogy holmi defraudációra kínálkozó alkalmat fel ne használjanak, pedig lám a szatyron nem volt Wertheim-lakat, Csak egy példátlan esetet jegyez fel a krónika, hogy egyszer a dárdások az aprószőlős metéltről a pirítottját útközben leették. Nem tudom igaz-e? de ez általánosan elterjedt hírnél fogva soha többet az asszonyok aprószőlős pirított metéltet a tanítóknak nem küldöttek a szatyorral. Hanem hát, mi tűrés tagadás? csak szégyenlendő intézménynek tartottuk bizony mi ezt a „vándorló asztalt“ az ecclesiában. A más felekezeten levő atyafiak gúnyoltak bennünket, hogy mink egész ecclésiástól sorba tápláljuk a tanítóinkat, mégis milyen soványak! Lám ők a maguk professorainak semmit sem adnak, mégis milyen kövérek! Az igaz, hogy a derék Benedictinus direktor negyedfél mázsát nyomott testi alakjában, s tnég volt két testvére, mind a kettő bencés igazgató-tanár, akik még tekintélyesebb termettel büszkélkedtek. Ellenben az nagy szégyen volt, hogy a mi tanítóink olyan ösztövérek. No de majd egyszerre kivágjuk mi a tromfot! Még egy másik pátriárkái is intézményünk is volt, az Ur vacsorájához való kenyér és a bor szolgáltatása. Ez is ingyen adományból került ki. Hát hiszen ami a kenyeret illeti, az csak könnyű szerrel nyerhető volt a sütőnéiről hires Komáromban; de sokkal nehezebb állapot volt a borral. Boros pincét csak nagy urak tartanak, meg a korcsmárosok. Áz utóbbiak között nem volt kálvinista, az elsőbbiek pedig, ha ajándékba adtak bort, az olyan volt, hogy annak az italából a jámbor hívőnek csakugyan eszébe jutott Idvezítőnknek ezen mondása: „Éli, Éli! Láma szabaktáni!“ melyet az ecettel való megkináltatás után hallatott. Hát hogy ha mi, férfi-nemzet, panaszkodtunk volna amiatt, hogy az urvacsorai aranybillikomból ilyen rabvallató borral kell a mi Urunk Idvezítőnk emlékét megünnepelnünk, abban nem lett volna semmi feljegyzésre méltó; ámde az ellenkező fél, az asszonyi nemzet volt az, akinek megesett rajtunk a szive: egy szép napon, az én megboldogult anyámnak a házánál, ki már akkor özvegyi gyászköntösét viselte, gyűltek össze a város hithű asszonyságai s kiki magával hozván megtakarított háztartási pénzét, összeadtak egy akkora summát, amelynek a kamatjából azontúl örök időkig igaz hamisítatlan bort lehetett vásárolni a sátoros ünnepek, az új kenyér és új bor alkalmából osztogatott úrvacsorája számára. Ezeknek a körülményeknek az előre bocsátása után teljesen érthető lesz, hogy az én időmben a komáromi kollégium volt a felvidék Mekkája, ahová nemcsak a megyebeli fiatalság, de a szomszéd Pozsonymegye és akkor még erősen német Fő-Pozsony városának ifjú nemzedéke is begyülekezett. Azok a jeles német fiuk is tanultak magyar nyelvet és igaz hazaszeretetei; mint a Zsigmondyak és a Grisszák. A komáromi kis-kollégiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és irók, akiknek sorában fölemlíthetem Katonát, Péczelyt, Hetényit (a hétszer pályadíjazott akadémikust), Tóth Lőrincet, Beöthy Zsigmondot, Kalmár hires prédikátort. Magam sem huzom le a fejemet az asztal alá. Bizony jól osztották ottan a tudományok égi malasztját s helyet megálló ember lett ottan még a legutolsó sereghajtóból is. A „musis positum“ épület szellemfénye szétragyogott az egész felvidéken. De nemcsak az volt a nagy érdeme a komáromi kollégiumnak, hogy az országnak neves tudósokat adott, hanem hogy magának a városnak a népességét is a legszebb műveltségi fokra segítette. Nem volt olyan alacsony sorsú ember a gyülekezetben, aki a Hübnerből a bibliai történeteket, a Hármas Kis-Tükörből Magyarország földrajzát, történetét, az erkölcsi élet szabályait, számvetést és a mi fő dolog, a vallástanító kátét könyv nélkül nem tudta volna. Ami pedig a zsoltárok éneklését illeti, abban négy hire volt az én felekezetemnek. Hát még az a szép kántus ! Harmonia nélkül halottat örök nyugalomra nem kisértek a temetőbe. Mikor pedig jöttek az egzámentek, azokra a diákok úgy hívogatták, házról-házra járva a tisztelt publikumot, mint most egy concertre. Ekkor jelent meg előttünk a nagyravágyás denevérszárnyú angyala, akit, ha jól tudom a gnosztikusokból, Astarothnak hívnak. Volt minekünk a század elején igen szép templomunk, szemközt a kollégiummal. Valahol megírtam én e templom keletkezésének a történetét, mert még százegy év előtt nem volt ám szabad kulcsos Komárom városában templomot építeni a reformált hitüeknek. Százegy esztendeje annak, hogy meg lett engedve. Akkor a nagy „rác temető“ téren összegyűltek a férfiak, asszonyok s elhozták az összegyűjtött siklusaikat i a templomépítésre: a férfiak levagdalták mentéikről az ! ezüstgombokat, a mentekötőket, a nők leszedték arany fülönfüggőiket, kösöntyűiket és násfáikat, s mind egy ha! lomra rakták. így támadt az új templom költsége. Vala! mennyi iparos mind ingyen dolgozott rajta. S a templom szép tágas volt, két sor oszloppal a közepén, három nagy karzattal, pompás orgonával, aranyos szószékkel. Elfért benne ülve jó kétezer ember. Hiteles számadatot mondok. Bizonyos vagyok felőle. Grammatista i diák koromban én nyertem el a 33 forintos stipendiumot, s azt nekem a vasárnapi persely gyűjteményében adták át. A perselyben csupa krajcáros volt: egy krajcárt tett bele a városkapitány és a koldus egyformán; a koldus is adakozott, csak a katonák voltak adómentesek. Innen tudom hitelesen, hogy kétezer ember ült a templomunkban# S minő népek voltak azok! Most is büszkeségtől tágul a keblem, ha rájuk gondolok. A kormányosok és ! hajóslegények, a szekeres gazdák sötétkék mentékben, a I molnárok világosszürkében, a takácsok fűzőidben; és ! mind valamennyi megrakva három sor filigránmunka ezüstgombbal, egyik válltól a másikig érő nehéz ezüst mentekőtö lánccal. Hát még az asszonyi nemzet! Azokban a suhogó selyemruhákban; a csipkés főkötőkkel, hímzett kötényekkel; a lányok zsiráffésükre feltüzött kontyokkal, | nagyvirágu dudoros réklikben a nép pompájának összesége I volt az, idegen divatnak még csak hire sem volt. Aki kalapot tett a fejére, asszonyszemély, azt dámának hítták s nem beszéltek róla fényes nappal. S mikor ez a kétezernyi népség ott abban a fehér templomban egyszerre fölállt a helyéről s rázendítő az orgonaszó mellett a zsolozsmát: „lm bejöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A Te szentidnek gyülekezeti be. A Te templomodba. Felséges Atya Isten!“ — az volt az egekig emelkedő zengemény! Hanem hát a nagy templomnak csak egy kis szerény tornya volt három cis, fis és gis hangú haranggal. Ekkor jelent meg közöttünk a nagyravágyás pávafarku démona. Azt mondtuk : micsoda ? Hát már miért ne építenénk mi a templomunkhoz egy akkora tornyot, mely tiz öllel magasabb legyen a pápistákénál? Csak ki kellett mondani a nagy szót s mindenki követte. A város egyetlen kőmives-mesterét megbíztuk a torony tervének megcsinálásával. Huszonöt öl magas legyen maga a fal. Aztán még egy tető, mely az arany csillagot az égig emeli. Nincs is annál nagyobb toronytető a kerek világon. A költségvetés szerint kikalkulált összeget, ősapáink
