Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-01 / 4-5. szám
18. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. feloldást talál a gyónás által, de az ő hőse így kiált | fel: „De én nekem nem bocsát meg az ecclésia. Ha én jövök hírbe, engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni“. (Terigerszemü hölgy.) Sokat foglalkozik a papokkal is és megszivlelésre méltó komolysággal írja le, hogy milyen az igazi pap, ho- i gyan viselkedjenek vele szemben a hívek. (Törökvilág j Magyarországon, Eget vivő asszony szív, A rézpataki lelkész, Kőszívű ember fiai.) Vége-hossza nem lehetne a tanulságos és érdekes j részleteknek. De ezekből is, amiket láttunk, szeressük meg Jókait, mint a mienket, mint velünk egy hitet valló testvérünket, gyűljön lángra szivünk az ő hőseinek nagy hitétől, hogy elindulhassunk velük szemünkben ama kék szivárvánnyal, szivünkben az ő mély lelkiségükkel annak a boldog tündérvilágnak a meglátására, amely, mint tehetetlen vágy, ott él mindnyájunk lelke mélyén, de amelyet Jókai, mint ránézve az egyetlent, az igazi valóságot állít elénk múlhatatlan értékű költészetében. Dr. Vass Vince. A szatyor.* (Életkép a múlt időkből.) Az én kedves szülővárosomról kiván az én lelkem megemlékezni, annak is a legmagasabb tornyáról, amire az én hitfeleim olyan büszkék, és a kollégium szatyráról, amit ők olyan nagyon szégyenlettek. Lesznek sokan, akik nem is tudják, mi az a szatyor ? Kivált mikor a „kollégium szatyráról“ van szó. Bizonyosra veszem, hogy tiz olvasó közül kilenc „szatírádnak fogja olvasni ezt a szót. Hát biz a szatyor nem valami elegáns bútordarab; azt nem viszik be a szalonba; nem akasztják fel a boudoir kandelábereire, az még nem is előszobaképes, azt még a konyhában sem engedi letenni a szakácsnő, hanem kinn a pitvarban végez vele; a szatyor a kosarak nemzetsége között a pária. Nem is kosárfonó készíti azt, hanem a gyékénykötő, a sömlyéklakó pákász, vagy a tömlöclakó rab. Egy hosszúkás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a feneke deszkával jól kibélelve; hasonlatos az indusok csónakjához. Közepén mind a két párkányán van egy-egy füle, ami nagyobb biztosság okáért kötélből is szokott készülni s ez esetben bőrrel vonatott be, nem annyira a rokokó styl megtartása végett, mint inkább, hogy tovább tartson s az embernek a vállát ne törje olyan nagyon. Akik korán reggel járnak az utcán, találkozhatnak hébehóba egy ilyen szatyorral, melyet izmos mészároslegény cipel meggörnyedve, fél borjunyi tartalommal. Hanem a komáromi kollégium szatyra ezeknél mind nagyobb volt, az volt a szatyroknak az apja. Az két emberre való volt. A fogantyúján egy rudat toltak keresztül s annak a két végét a vállára véve, hurcolta a kollégium szatyrát végig a városon két mendikás diák. Mindennap lehetett őket látni délben 12 órakor a kollégium felé cáfolva, estenden pedig onnan kifelé loholva, a rúdra akasztott szatyorral. Hanem előbb mondjuk el, hogy mi volt az a kollégium ? Büszke nagyzással nevezték így a komáromi hívek az ő hatalmas iskolájukat. Hatalmasnak mondhatom én azt, mind kívülről tekintve, mind belülről megítélve. A város legszebb részén, a szombati utcában, átellenben a kálvinista templommal, volt egy piac nagyságú terület, az utca felől szép ráccsal bekerítve. Az én nagy diák koromban e tágas udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté; a többi része még elég volt a szabad tornászat gyakorlatára. A telek mélyéből emelkedett ki a szép nagy emeletes épület, mely úgy volt megalkotva, hogy még a földindu* A Révai Testvérek szives engedelmévei. lásnak is ellenálljon, homlokzatán az arany betűs felirattal : „MUSIS POSITUM“ (a múzsáknak állítva). Az utcáról kövezett gyalogjáró vezetett a márványlépcső bejárásáig, melyet vasajtó zárt el. Volt mit őrizni a vasajtónak. .Nagyszerű könyvtára volt a kollégiumnak, még múzeuma is volt; elektrika masina, barometrum, kitömött állatok, ócska fegyverzetek, természeti ritkaságok bámultattak benne. A falakon pedig derék hazafiak arcképei voltak felfüggesztve, mellé a nemesi címereik; egy Csejtey, egy Töltéssy, egy Csajághy, egy Szarka, valamint a legelső komáromi prédikátor s a legelső professor képei. Egy professor tanította a logikát, poézist, retorikát; egy conrector a syntaxist, egy subrector a grammaticát; két rector az elemi tudományokat, két tanító foglalkozott a leányiskolával, melynek külön bejárata volt a másik utca felől. A professornak volt hétszáz forint fizetése (annyi, mint egy másodalispánnak), azonkívül külön ház a számára, veteményes kerttel, a búcsúztatókért illendő díjazás és a priváták. Ami jót tudok, mind ott tanultam én ebben a kis házban. A többi tanítóknak is rendesen kijárt a fizetésük, mely meghaladta egy szolgabiró fizetését abban az időben. Az ecclesia gazdag volt, azok az arcképek ott a bibliothékában mind megannyi jóltevő hagyományozót örökítenek meg, kik alapítványokat tettek tanítók fizetésére, jól tanuló fiuk ösztöndíjazására. A Szarka-stipendium volt harminchárom forint; ezt az első latin osztály legjobb tanulója kapta: a grammatisía; a Töltéssy-fundatio már húsz ifjúnak biztosított fejenkint ötven forintot a felsőbb iskolákban; legnagyszerűbb volt a Csejtey-alapítvány, mely a két legkitűnőbb logikusnak adományozott egyenkint százötven forintot, azzal a meghagyással, hogy tanulmányaik folytatása végett a debreceni főfő-kollégiumba zarándokoljanak. Azonkívül volt a persely, mely vasárnapon, ünnepnapon, délelőtti istenitisztelet alatt egészen, a délutánin félig telve rézpénzzel szokott hazakerülni a vicecurátor gondos kezeibe. De mindezek fölött a legbőkezűbb patrónus, a legbiztosabb fundus, a legjobban hypoíhékált kapitális volt a szatyor. Az a szegény, szégyenkedő szatyor. Ez az özvegyasszony olajos korsója, ez a népmesében divó „terülj meg abrosz“ tündér varázsszere. Az összes tanári kar (a logika professzorának kivételével) a „mensa ambulatorián“ élt. A „vándorló asztal“ legrégibb ősintézményeink közé tartozott. Nem is lehetett akkoriban máskép. Subrector, conrector, két rector, két leánytanító, mind együtt étkezett egy közös szobájában a kollégiumnak. Mindennap más háznál főztek a számukra. Némely házra kétszer is került a sor (de többször nem) egy esztendőben. A megelőző napon egyházfi uram, nagy elefántcsont fogantyus, rezes végű spanyolnád botjával megjelent a sorra következő háznál, bejelentve a háziasszonynak, hogy holnap ide jön a szatyor. Annak kifogás nélkül mindenki engedelmeskedék. Másnap volt nagy sütés-főzés a konyhában, mintha névnapi lakomához készülnének. Minden asszony azon volt, hogy kitegyen magáért. Hej de sokszor irigykedtem gyerek koromban a tanító urakra, mikor a drága jó dorongos fánkot, a barátfülét a szatyorba pakolták, én meg nem kaptam belőle. Négy fogás étel került a szatyorba, mely szép fehér sávolyos abrossal lett kibélelve, abba rakták a tálakat, fazekakat, annyi tányért, ahány az ételszám a vendégekével sokszorozva; evőeszközökről, poharakról az ecclesia gondoskodott. Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel, úgy hogy mikor a Szent-András tornyában az utolsó harangszó elkondult, már akkor a két dárdás ott robogott be a telt szatyorral a kollégium vaskapuján. Az előkelő családok természetesen egymagukban állították ki az egész ebédet, a kisebb tehetségű hívek, hajósok, superek, szekeres gazdák, fullajtárok, halászok, kertészek, ketten, sőt a szegényebb sorsuak hárman-négyen is járultak hozzá, felosztva a szomszédok közt a készí
