Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-01 / 4-5. szám
1925. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 15. oldal. jegyezték, hogy Iegációban is volt s maga is megemlékezik erről. Születése, neveltetése tehát kálvinistává tették Jókait úgy, hogy — amint ő maga jegyzi fel — mikor Bismarck, a nagy német kancellár, beszélgetés közben azt kérdi tőle: Ön nem katholikus ugyebár: Jókai így felelt: Sőt kálvinista vagyok, még pedig kemény nyakú. Neveltetéséből folyik, hogy a vallást sohase hagyja el, még akkor sem, mikor élete második felében különböző vallástalan, vagy a hittel szemben közönyös irányzatok környékezik meg. Szive tele van Istennel. Megkapó vallomást ad erről „A látható Isten“ című kis iratában. Az Istent látja mindenben, a természetben, a fényes chaosban, a közönséges sárga pillangó röpke életében, Isten vezetését ismeri fel a saját szenvedéssel, megpróbáltatással és viszontagsággal teli életében: „Láttam az Istent, mikor megszabadított“. Az Isten vezetését és gondviselő kegyelmét látja meg a magyar nemzet életében is. Az isten adott küldetést ennek a nemzetnek, Ő hozta ki Ázsiából, Ö adott világosságot a lelkének, mikor vallást kellett választani. „Mi a nemzetek története? Küzdelem az istenerő és az emberakarat között. Néha együtt halad mind a kettő: az a nemzet nagy lesz. Néha győz az akarat az istenerő fölött, hanem az ember, a nemzet elvész. Néha egy erős csapása a világteremtő kéznek megtöri az akaratot: csapásnak látszik, de mentő in.tés volt az. Mikor az ember, a nemzet önmagával meghasonlott s önbűnével ássa sírját. Megkaptuk az intést a Mohi-pusztán, megkaptuk a Csele-pataknál. A nemzet halála látszott ez lenni. Csak tisztító tüze volt.“ Az Isten adta a nemzet szivének elsötétülését „egész addig a hahotával vegyült átkozodásig, hogy „lutherani comburantur“. Az Isten adta a vérözönt. mely szemeinket letöröli, hogy azután kezdjünk a tiszta lapra egy új fényesebb, dicsőbb történetet Írni.“ „Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az Isten egy jobb ellenséget. Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a reformáció, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a szabadságérzet, emelkedhetett fel templomi szentséggé a hazaszeretet. E nagy csapása nélkül az Istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt zsarnokokból és nyomorult helotákból állna, rég elpusztította volna önmagát. Mikor a lecke megfogant, akkor az, aki ránk bocsátá vaskezét, ismét visszavonta azt rólunk. Nem maradtak-e e kéz nyomai rajtunk?“ Kegyelem és büntetés, felemelő, szelíd kéz és intő vaskéz, ez járt együtt e nemzet életében s a büntetés is kegyelem volt azért, hogy ez a nemzet megtartassák. Emberakarat és istenerő küzdelme, hogy az istenerő győzzön: ez az egyes ember és a nemzet története. És a reformációt megtartásra adta ennek a nemzetnek az Isten. Ha az emberakarat győzött volna, Magyarország elveszett volna. Ez Jókainak állandó meggyőződése maradt: „Lehet csúfolódni a kálvinistákra, de azt ei kell ismerni, hogy súlyos korszakokon keresztül az ő patriarchalis didaktikai rendszerük tartotta fenn és terjesztette nagy Magyarországon a magyar nemzetiséget, a szabadság érzetét és a közművelődést.“ (A lőcsei fehér asszony.) De mindenekfelett az emberi szívben látja Jókai az Istent. „Mennyivel nagyobb csodája a teremtésnek a napok tejutainál maga az emberi szív élete!“ „Látom őt a csillagtejutakban, látom az aszú falevél férgeinek életében, látom saját sorsom rejtélyes fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi lángész remekeiben, látom az üres papírlapon előttem. Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám. S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, aki középen áll, az az ember. Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja. A nap csak eszköz, a föld a cél, bárha ez forog is ama körül; s a mindenség közepe nem a Syrius, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel.“ íme ez Jókai világnézete: mindenben, mindenütt az Isten. „Akárhova nézek, bármerre fordulok, mindenütt őt látom, akit a nagy bölcsek nem akarnak látni: fűben, fában, falevelében.“ Övé a dicsőség. Ezért hisz Jókai szinte túlzottan, naiv értelmezéssel a predestinációban: „Fatalista vagyok, ómenekben, predestinációban hiszek; a földöntúli világ, az életentúli élet, az érzékektől felfoghatatlan lények befolyása sorsunkra, meggyőződés nálam.“ (Negyven év visszhangja.) Istenhite azonban sokszor nem bírná ki a kritát. Annyira gyermekes bizodalommal néz az Istenre, hogy csak a kegyelmes Atyát látja, a bűnt büntető, ítélő bírót nem veszi észre. De tudja, hogy az Isten „csupán rendeletéiben megnyugvó szivet“, tehát engedelmességet és nem külsőségeket kiván, tudja, hogy a bünbánat nem külsőség, nem ceremónia, hanem belső lélekmunka. Hisz a halál utáni életben is: „Legmagasabb, legédesebb^gondolatja az emberi szívnek a feltámadás . . . Az Úr, az örökké élő Úr minden fűszálban azt súttogja nekünk: feltámadunk! — bizony feltámadunk.“ (Feltámadás.) Még- a lepkét is ez a „hit“, ez az „ösztön“ készteti: „Hát ha e mikroszkopikus állatnak van tudomása a halál útáni létről, megdicsőülésről, a lelkes ember irtsa azt ki magából ?“ (Lélekidomár.) „Óh, de előbb élned kell úgy, hogy ha meghalsz, mosoly maradjon arcodon.“ (Gutái Taddeus haldoklásának leírása Az elátkozott család-ban.) Ebből a világnézetéből fakad Jókainak egy olyan vonása, amit legjobban ezzel a szóval fejezhetünk ki: lelkiség. Nála a lélek korlátlan úr a világban. Ha ezt az alapmeggyőződését nem ismerjük, akkor nem értjük meg regényeinek hőseit, nem értjük meg azt a szinte babonaságig menő naivságot, mellyel valósággal a csodák területének látja az emberi lelket. Az ember testből és lélekből áll, de Jókai szerint a testet összetöri a lélek, hogy a maga hatalma alá hajtsa. Az emberi lélek összekötő kapocs a föld és a végtelenség között s a végtelenség erői áramlanak bele. Ezért oly légiesen lelkiek az ő hősei, mintha nem is a földön járnának, ezért biz olyan sokat a természetfeletti lelki hatalmakra. De azért vannak olyan torzalakjai is, démonai, ördögei, akikben a test ellenáll a léleknek. Egész világnézete: a lélek szuverenitása az anyag felett. A lélek parancsol a testnek, a szívnek, az ostoba idegeknek, engedelmességre tudja kényszeríteni azt: ilyen ő maga, ilyenek a hősei. így nézzük regényalakjait s akkor megértjük őket. Ez a lelkiség legjobban meglátszik a kis gyermeken. Angyal, más világ küldötte a gyermek: „egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarcból, gyermekszemből azokra, akikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, mely bűvölő erővel bir; mely beszélni tud s ezt a szint elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajak; ez a sajátszerü kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető“. Hősei olyanok, akiknek szeméből nem veszett el ez a kék szivárvány, akikben ez a lélek tovább is uralkodó maradt. Ezért valamennyien fiatalok, akikben még romlatlanul úr a lélek, akiken még nem tudta elhomályosítani az élet az őseredeti mennyei elemeket. Itt van otthon Jókai: az emberi lélek szűzi területén. És érdekes, hogy ezek a mély lelkiséggel, aszké-
