Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-01 / 4-5. szám
16. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. tikus hősiességgel megáldott alakjai majdnem kivétel nélkül reformátusok, vagy legalább is protestánsok. (Tatrangi Dávid, Baradlay család, Manassé, Kárpáthy Zoltán, stb.) A fekete gyémántok ritka és csodálatos jellemű hőse, Berend Iván, büszkén mondja, hogy egyik őse gályarab-prédikátor volt: „Csak egy szót kellett volna kimondania a prédikátornak, melyet a kardinális eléje diktált és megszabadult volna. Ez a szó volt: abrenuncio. Nem mondta ki.“ Ilyen Berend Iván is, kemény, mindennel dacoló hős. Ha nemes, nagy, erős és vonzó személyiséget akar rajzolni Jókai, valami ősi ösztön arra hajtja, hogy ezeknek a lelki vonásoknak forrásául, mintegy magyarázatául, reformátusnak rajzolja hőseit. Ilyen jellemeket szerinte csak a kálvinizmus formálhat. Ez a tiszta lelkiség, az erő és a jellemszilárdság vallása. Még a csikóst is csak kálvinista nyakkal tudja elképzelni: „Büszke, rátartó faj, nemes arcvonások naptól barnapirosra zománcozva, napba néző szemek, sugár szemöldök, s hozzá délceg termet, kálvinista nyakkal.“ Gyáva, ügyetlen, hitét megtagadó, elveivel megalkuvó, gyönge, visszataszító alakot nem tud reformátusnak elképzelni. Regényeinek ilyen alakjai mind más felekezethez tartoznak. Az igazi magyar erények hordozói is kálvinisták, mert ez a vallás szerinte is „magyar vallás“. Ha nem református, vagy nem protestáns hőse, a kiváló jellem, erős és leikies hős, akkor a regény folyamán, vagy a végén reformátussá lesz. Jel lem változást csak vallásváltozással együtt tud megérteni. De református alakjai sohase hithagyók. Ez jellemzi őket: „Megesküdtem Isten előtt, hogy ahhoz a valláshoz, ahhoz az egyházhoz, melynek hitét felvettem, itt a földön és a másvilágon igaz, hű követő leszek.“ (Eget vivő asszonysziv.) Pedig ez egy törékeny nő, s úgy tért át a református hitre. Jókai tehát a kálvinizmust nemzetfenntartó és emberformáló erőnek tartja. Ezt különösen ki tudja emelni akkor, amikor a protestánsok üldöztetésének a korát rajzolja. Valósággal benne él ebben a korban, együtt érez a szenvedőkkel, „iparkodom bennök élni“ és nem egyszer a harag szavai törnek elő szivéből, az üldözőkkel szemben. Ez a harag ódái szárnyalású, tüzet és lángot vesz magára az Utolsó fejedelem-ben. Szinte vakmerő az a hang, amelyet használ a világosság elnyomóival szemben. De megbocsátható, mert igaza van, mert saját hite és saját nemzetének ügye forgott a veszedelemben. Hiszen abban látja a magyar nagyságot is, hogy „Magyarország előharcosa volt a szabadságnak, a reformációnak és a felvilágosodásnak“. Ezért szereti II. Józsefet, szereti a türelmi rendeletért, felvilágosult nemes gondolkodásáért. Azt mondja róla, hogy „a vallásszabadság megvalósítása fenntartja II. József nevét örökre“. (Rab Ráby.) De nem tud megbocsátani I. Lipótnak és Mária Teréziának az üldöztetésekért. Haragszik az üldözést végző papokra s nem egyszer nagyon kemény szavakat használ ellenük, úgy jellemzi őket, mint a haza ellenségeit, de rokonszenwel néz Fráter György alakjára, akinek felvilágosult szelleme nem helyeselte a „Lutherani comburantur“ kegyetlenségét, s ámbár pap volt, „hideg Ítélő ésszel megtudta becsülni, hogy az új eszmék, melyek neki, a római hithű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek“. Milyen kor volt ez, Istenem. Hogy bele tud merülni Jókai annak aprólékos rajzába. Mennyi átérzés, szent harag, büszkeség és felekezeti öntudat hatják át sorait. „Világtalan, kietlen éjszaka. Az élet hallgat és a sirok megszólamlanak. Nem oly éj van, minő volt, mielőtt a nap és a csillagok lőnek teremtve, hanem olyan, minő volt a keresztrefeszítés golgotái éje, midőn nem az ég világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget és a megfeketült napból vér folyott a földre . . . Sötét hegytömegek, sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor, kerített városok, fekete erdők, fekete sík mezők . . . Fájdalmas, nyugodt, szelíd, megadó ének... Ott a máglyák fölött fehérbe öltözött, sápadt alakok égnek hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve. A lángok orcáikat csókolják, a nép köveket hajigái fejeikre s ők imádkoznak hóhéraikért s égre emelt arccal állják ki a lánghalált.. . Mások messze bércek ormain futva bujdokolnak, futva, de arcaikat dacosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők, rongyosak, de büszkék“ . . . „Jaj annak, aki behozta e honba a vérinkviziciót, kik üldözték a szabadságot, hazánk fiait tengerekre küldték gályarabokul!“ (Utolsó fejedelem.) De „a vértanuk hamvait széthordta az idő s minden porszeméből egy-egy új követő támadt“. (Fráter György.) A Petki Farkas leányai c. novellájában hű képét állítja elénk a hazájuktól, családjuktól megfosztott, de hitük mellett kitartó gályarab lelkészeknek és itthon maradt családjuk siralmas helyzetének egy képben, egy alakban megtestesítve. Megható az is, mikor a romok felett meggyujtja a hit fáklyáját: „templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek, koporsódarabokból szószéket állítanak fel, arra feállva mondott imádságot velük együtt a pap, könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, s tetszett Istennek. Ugyanez a kép áll előttünk a Barátfalvi lévitában: „Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras ember; rustikusok, szénégetők, akik közt egy potior se találtatik, sem pedig Melchisédek, aki őket szárnyai alá fogadja. Ellenben az áhítat megszállja leikeiket, valamint hogy megszállja a lélek nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemiléket az az instinctus, hogy énekeljenek. Énekelni óhajtanának, de nincs, aki őket erre megtanítsa. Gyermekeik is vannak, kikre szintén ráférne az ABC. De nincsen, aki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy a helyben lakó másvallásuak, vagy a szomszéd falvak harangszavából, de nincs, aki e szent napon előttük a szentirást magyarázná. Vannak szülötteik, azokat nincs, aki megkeresztelje, vannak szerető párjaik, azokat nincs, aki összeadja; halottjaikat nincs, aki elbucsuztassa.“ De a leghívebben, a legmegindítóbban állítja elénk a vallási türelmetlenség korát Az elátkozott család-ban. Otthon érzi magát, hiszen Komáromról, szülőföldjéről ir, saját gyülekezetének a viszontagságait adja elő. Tárgyát a komáromi nagy földrengés idejéből veszi, abból a korból, amikor még a komáromi reformátusoknak nem volt szabad templomot épiteniök. A nagy veszedelem idején minden ember Istenhez fordult, mindenki sietett a templomba, hogy elénekelje: Irgalmazz nekünk! S akkor „olyan rosszul esett látni — Írja Jókai —, hogy imitt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ülnek, kiket nem buzdított fel a harangszó, kik zárt ajakkal, bánatos arccal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad és nem panaszkodni. Éjnek éjszakáján énekeltek csak bűnbánó éneket : Uram bűneink sokasága . . .“ „A népesség egyharmadának nem volt szabad templomot emelni e kis városban.“ De élt szivükben az erős hit. Sok utánjárás után építhettek templomot. Hogy hogyan, azt megírja Jókai a Szatyor c. rajzában, de sok helyen megemlékezik e templomról és céloz annak viharos
